„Lúdvérc, libamál,
Három gúnár kiabál,
Napnyugatnak-támadatnak száll,
Száll a kakukk fészkére,
Ki lesz kakukk vesztére?”

1962-ben egy 27 éves író első regénye tartotta lázban egész Észak-Amerikát. A különleges atmoszférájú, elmegyógyintézetben játszódó történet villámcsapás-szerűen az irodalmi élet szupersztárjai közé emelte a fiatalembert, a saját bevallása szerint a beat- és a hippinemzedék határmezsgyéjén egyensúlyozó Ken Kesey-t. A Száll a kakukk fészkére című regény nem csak az olvasók, a kritikusok érdeklődését is azonnal felkeltette, a műben a hatvanas évekbeli Amerika kiúttalanságának és otthontalanságának szókimondó korrajzát látták, középpontban a szuverenitás és a gépiesítésre törekvő államgépezet konfrontációjával. „Telt-múlt az idő, jöttek a kritikák, és rájöttem, hogy nagy könyvet írtam. De miközben írtam, ez eszembe sem jutott" – nyilatkozta Kesey a regényről, amely az amerikai ellenkultúra egyik vezéregyéniségévé avatta.

A kakukk árnyékában

Az 1935-ös születésű, indián felmenőkkel bíró Ken Kesey-vel többször is nagyot fordult a világ mozgalmas élete során. Gyermekéveit tökéletes szabadságban, erdőn-mezőn kalandozva, farmerek és vadászok, halászok történeteit hallgatva töltötte – előbb Coloradóban, majd Oregonban. Bár olvasni mindig is szeretett, az iskolában nem tanulmányi eredményeivel, hanem rebellis, szabályszegésre hajlamos viselkedésével szerzett hírnevet. Az oregoni egyetemen újságírást, ösztöndíjjal rövid ideig Stanfordban kreatív írást hallgatott, első, átlagosnak mondható novelláit is ekkoriban írta meg. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, házasságukból három gyerek született.

A kép forrása

Huszonnégy évesen Kesey egészen különös módját választotta a pénzkeresésnek. Önkéntesként részt vett egy – a CIA által támogatott – gyógyszerkísérletben, melynek keretén belül többek között az LSD, a kokain és a meszkalin hallucinogén hatását vizsgálták a kísérleti csoport tagjain. A kísérletet – az aggasztó eredmények láttán – hamar felfüggesztették, Kesey pedig elmeosztályi betegfelvigyázóként helyezkedett el, ugyanabban az intézetben. Mindkét tapasztalat ránk köszön a Száll a kakukk fészkére lapjairól. Hiába írt Kesey még öt regény, ezt a teljesítmény sosem tudta megismételni, az olvasóközönség a későbbiekben egykönyves íróként tartotta őt számon.

Az író fájó kudarcként élte meg, hogy képtelen újra kivívni olvasói érdeklődését. Különös utakon kereste a hűtlen ihletet: egy színesre pingált kiszolgált iskolabusszal keresztül-kasul barangolt Amerikán. Kóborlásaiban a kor szabad szellemiségű fiataljai, zenészek és különféle narkotikumok voltak a társai. Mániákusan hitte, hogy a tudattalanba vezető drogos utazások teszik majd jobb íróvá. Tévedett. Újabb könyvei – LSD ide, LSD oda – képtelenek voltak megismételni a Száll a kakukk fészkére sikerét.

Életmódjának egészen más következménye lett. 1965-ben marihuána birtoklásáért letartóztatták, a börtön elől Mexikóba menekült, de ott is hamarosan meggyűlt a baja a törvénnyel. Lóháton szökött vissza az Egyesült Államokba, ahol másodszor már nem tudta megkerülni a bűnüldözést, büntetését a San Mateó-i börtönben töltötte le, ahonnan 1967 novemberében szabadult. Szabadulása után néhány évig külföldi tudósítóként dolgozott különböző lapok számára, majd visszatért szülei hivatásához, és tejgazdaság üzemeltetésébe kezdett. Hatvanhat évesen hunyt el rákban, 2001. november 10-én.

1934, 1975, 1991

Jól mutatja a Száll a kakukk fészkére sikerét, hogy alig jelent meg a regény, már készült is belőle a színpadi változat, melyet 1963-ban mutattak be a Broadwayn. McMurphy szerepét az akkor 47 éves Kirk Douglas játszotta, aki azon túl, hogy emlékezetes alakítást nyújtott a világirodalom egyik legnagyobb renitense szerepében a színpadi változat jogait is megvásárolta azzal a nem titkolt céllal, hogy előbb-utóbb mozivásznon is viszontláthassa a közönség Ken Kesey történetét. Eltelt néhány év, míg a filmstúdiók is felfigyeltek az ötletre, Douglas pedig – aki úgy érezte, időközben kiöregedett McMurphy szerepéből – átadta a filmjogokat a fiának. Michael Douglas a film producereként a hetvenes évek élvonalbeli hollywoodi rendezői helyett az – Amerikában akkor még kevéssé ismert – csehszlovák emigránst, Milos Formant kérte fel a film rendezésére. Forman ugyan eddigre már olyan kultuszfilmeket tett le az asztalra, mint a Tűz van, babám! vagy az Egy szöszi szerelme, de azt, hogy a nevét az egész világ megismerte, a Száll a kakukk fészkére című filmnek köszönheti.

A kép forrása

A film, amelyet néhány hónap leforgása alatt vettek fel egy oregoni elmegyógyintézetben, 1976-ban mind az öt fő kategóriában – úgymint a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb férfi és női főszereplő – elnyerte az Oscar-díjat. Ez az önmagában is figyelemre méltó tény még izgalmasabbá válik annak fényében, hogy az Oscar-díj fennállása óta erre a mai napig mindössze három film volt képes. Az 1975-ös Száll a kakukk fészkére mellett csupán az 1934-es Ez történt egy éjszaka, illetve az 1991-es A bárányok hallgatnak nyerte el a díjat mind az öt fő kategóriában. 2007-ben az Amerikai Filmintézet minden idők 33. legjelentősebb filmjének választotta Milos Forman moziját.

Egy ideig maga az író is szerepet vállalt a forgatókönyv megírásában, ám művészi nézeteltérések miatt kilépett a kreatív stábból. Döntésében fontos szerepet játszott az a tény, hogy a regénnyel ellentétben a filmben nem Bromden főnök szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, illetve elégedetlen volt azzal a döntéssel is, hogy – miután Marlon Brando és Gene Hackman visszautasította – Jack Nicholson kapta McMurphy szerepét. Saját bevallása szerint soha nem is nézte meg a végeredményt.

Ratched nővér szerepének McMurphynél is többen adtak kosarat, mondván, nem teszik kockára pályafutásukat egy ilyen negatív karakterrel. Anne Bancroft, Faye Dunaway, Jane Fonda, Audrey Hepburn, Angela Lansbury, Jeanne Moreau és Shirley MacLaine után végül a negyvenes évei elején járó Louise Fletcher vállalta el a szerepet. Merész döntése nem kisebb elismerést, mint a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat hozta meg számára, amelyet az átadóünnepségen jelelve köszönt meg siket szüleinek. A szerep azonban nemcsak az Oscar-díjazottak, hanem a filmtörténet leggyűlöltebb karaktereinek sorába is beírta Louise Fletcher nevét, akit a karakter által kiváltott közutálat sokáig Hollywood egyik fekete bárányává tett a nézők szemében.

Kakukk a belvárosban

Ratched nővér és McMurphy legendás konfliktusát 1977-ben láthatta először a magyar közönség színpadon: a Vígszínház Dale Wassermann színpadi átiratában mutatta be a történetet Kakukkfészek címmel, a színház legendás rendezője, Kapás Dezső rendezésében. Ratched nővér szerepét Béres Ilona, Bromden főnököt Bujtor István, McMurphyt pedig Koncz Gábor játszotta. A Wassermann-féle változatot adoptálta 2015-ben a Belvárosi Színház is Száll a kakukk fészkére címmel, Szabó Kimmel Tamással, Péterfy Borival és Kocsis Pállal a főbb szerepekben. Znamenák István erős vizuális és akusztikus hatásokból építkező, impulzív rendezése jól példázza, hogy Kesey története – mint a remekművek általában – több mint ötven év távlatából is érvényesen beszél a hatalom működéséről és a személyes szabadság kérdésköréről.

A kép forrása

A helyzetükbe beletörődött pszichiátriai betegek jól konstruált hétköznapjaiba robban be Szabó Kimmel Tamás McMurphyje, a vagány, renitens (ne szépítsük: köztörvényes) bűnöző. Egy szélsőséges, öntörvényű figura, aki tesz a szabályokra, ami a szívén, az a száján. Értetlenül figyeli az osztály működését, gátlástalan szabadságvágya tiltakozik az ott működő rendszabályok ellen. Pimasz mosollyal űz játékot a határfeszegetésből. Túl azon, hogy a legtöbb reakcióját puszta önzés vezérli, izgalmas katalizátora a történetnek: energiái zavart okoznak az elmegyógyintézet olajozott gépezetében, kimozdítják a betegeket a megszokás katatóniájából, megrendítve ezzel az osztályvezető nővér dominanciáját. Nem valamiféle közjó érdekében igyekszik a maga oldalára állítani az ápoltakat, hanem
csatába indul, és ahhoz keres szövetségeseket.

Az osztály ápoltjai – akik a remek karakterformálásoknak köszönhetően izgalmas és pontos tablóját adják a különféle mentális problémák mechanizmusának – McMurphy és az osztályvezető Ratched nővér kereszttüzébe kerülnek az irányításért folytatott harcban. A küzdelemnek egy kvázi kívülálló szemlélője is akad Bromden, az önkéntes süketnémaságba rejtőző indián főnök személyében, aki bármennyire is igyekszik elzárkózni a történtektől, s egyáltalán a világtól, mégis számára jelenti a legnagyobb változást az ír vagány által kirobbantott mikroforradalom. A Kocsis Pál által alakított hatalmas indián lesz az egyetlen, akit az események valóban kibillentenek a megszokott sémáiból, s ha fel nem is biztosan, de mégiscsak kiszabadul saját maga, illetve a társadalom által teremtett börtönéből.

A Főnéni meginog, de végül talpon marad. Péterfy Bori alakításában Ratched nővér alakja sokkal összetettebb, mint ahogyan például az emblematikus filmben megismerhettük. Nem egy érzelemmentes gépet, hanem egy szövevényes gépezetet működtető középkorú nőt láthatunk a színpadon, aki időről időre a maga esendő mivoltában is megmutatkozik a nézők előtt. Egy olyan nőt, akinek a harc elsősorban nem arról szól, ki diktálja a feltételeket: McMurphy azzal, hogy megkérdőjelezi a szabályait, az egész lényét, az életének értelmét vonja kétségbe. Az intézetbeli dominanciája nélkül ő csupán egy magányos nő marad. Mindketten a maguk identitásáért küzdenek (kinek a szabadság, kinek a korlátozás jelenti a személyisége alapjait), s közben nincsenek senki másra tekintettel, készek bármit és bárkit felhasználni a győzelem érdekében. De vajon meddig mehet el valaki, hogy megőrizze önazonosságát?

A Belvárosi Színház előadása önérvényesítésről, szabadság és hatalom szembenállásáról mesél, miközben újra és újra felteszi a kérdést a nézőjének: mégis ki és mitől számít őrültnek a világ szemében?

A szöveg a Teva Magyarország Orvosok című magazinjában jelent meg 2016 telén.

Interjú Pál Ferivel a boldogság és a siker természetéről, a belső egyensúly kialakításának fontosságáról, valamint a folytonos tökéletességre való törekvés buktatóiról.

Számos előadást tartott a kiégés témakörében, változatos közönség előtt. Miért érezte fontosnak, hogy erről a témáról minél nagyobb nyilvánosság előtt beszéljen?

Az utóbbi évtizedek mentálhigiénés kutatásai igen érdekes megállapításra jutottak a kiégés folyamatával kapcsolatban. Eleinte csupán a segítő szakmákban dolgozó embereknél, vagyis orvosoknál, pedagógusoknál, szociális munkásoknál figyelték meg, hogy sokuknál a munkahelyi terheltség miatt jellemzővé válik egy jól körvonalazható tünetegyüttes. Mára azonban bizonyítottá vált, hogy nemcsak a segítők esetében jelentkezhetnek ezek a tipikus jelenségek, hanem akár néhány hónap alatt ki tudunk égni az üzleti világban, vagy akár férjként, feleségként, anyaként vagy apaként, nagyszülőként is. Egy olyan folyamatról van szó tehát, amely sokkal általánosabb, mint azt elsőre gondolnánk, gondoltuk.

Milyen figyelmeztető jelekről beszélhetünk a jelenség kapcsán?

Különös lehet, de a folyamat valamiféle igényességgel kezdődik; azzal, hogy magas elvárásokat támasztunk magunk elé, magas ideáloknak próbálunk megfelelni, így újra és újra szembetaláljuk magunkat olyan kritikus pontokkal (akár a munkában, akár a magánéletben), ahol következetesen nem vesszük magunkat számításba, a bizonyítani akarásból kényszer válik. Természetesen nagyon nagy dolog, ha valakiben ott lobog a szenvedély tüze a mindennapokban, de minél inkább hajt valakit egy ideál, minél inkább szeretne valami igazán értékeset megvalósítani, annál veszélyeztetettebb lehet abban, hogy a kiégés útjára lépjen. A folyamat a legjobbakat fenyegeti leginkább, azokat, akik egy cél érdekében magukat nem kímélve próbálnak bizonyítani önmaguknak vagy éppen a környezetüknek. Elsősorban nem egy elvárásnak akarnak megfelelni, hanem egy belső ideál alakult ki bennük arról, hogy milyennek kell lenniük, hogyan kell tökéletesen teljesíteniük: a maximumot tekintik a minimumnak, és minden, ami az alatt helyezkedik el, számukra akár a nullával egyenlő teljesítmény. Emiatt olyan munkát, olyan terhelést is elvállalnak, amely – ha egy kicsit távolabbról szemlélnék, akkor láthatnák – önmaguk kizsigereléséhez fog vezetni, vagyis a fokozott erőfeszítés párosul önmaguk elhanyagolásával.

Valahogy mi, emberek, mindig találunk indokot arra, miért muszáj egy-egy újabb feladatra igent mondanunk...

Nagyon nagy jelentősége volna annak, hogy felismerjük, hogy mely pontokon kezdjük el túlvállalni magunkat. Remekül működik az a sémánk, hogy valamilyen ideológiai választ adjunk a bennünk felmerülő esetleges halk ellenvéleményekre, amelyek arról szólnak, hogy fontos, hogy magunkra is vigyázzunk. Ennek köszönhetően elkezdjük önmagunkat tartósan háttérbe szorítani, meggyőzzük magunkat arról, hogy: „Hát ezt nem lehet másképp
csinálni. Ilyen az élet. Ez most csak egy nehéz időszak.” Ebből fakadóan megjelenik a többletterhelés, amely logikusan többlet-erőfeszítést is igényel majd. Alapvetően ezzel nem is volna probléma: néha az életben többlet-erőfeszítést kell tennünk azért, hogy teljesíteni tudjuk a vállalt feladatainkat. Akkor van baj, amikor valaki folyamatosan így működik, és újra meg újra átlép bizonyos határokat a maga kárára. Ha valaki ezt hosszú távon, rendszerszinten működteti, rövid időn belül megjelennek az életében a kiégés folyamatának további fázisai. Amikor a többlet-erőfeszítés krónikussá válik, tehát napszámra, hétszámra, hónapszámra kell a tőlünk telhető maximumot nyújtanunk, valahonnan el kell vennünk az ehhez szükséges energiát. Ilyenkor a legkézenfekvőbb megoldást alkalmazzuk: saját magunk szükségleteit fogjuk háttérbe szorítani. Mindez pedig egy nagyon érzékeny, eleinte sokszor nem is látványos egyensúlyvesztéshez vezet.

Fotó: Gyarmati Lili

Jellemzően mely területek rovására biztosítjuk ezt a szükséges többletenergiát?

A családunkra, a házastársunkra, a gyerekeinkre, a saját feltöltődésünkre szánt időnkből farigcsálunk le ilyenkor. Néha ez csupán néhány perc, fél óra, egy-egy óra, azonban ezek az időmennyiségek szép lassan összeadódnak, mi pedig egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy több lesz a konfliktusunk, illetve egyre gyakrabban érezzük magunkat feszültnek. Könnyen dühbe gurulunk, úgy érezzük, a túlterheltségben kezdünk magunkra maradni, kevésbé számíthatunk a munkatársainkra, és a családunk is további elvárásokat támaszt felénk a megértés helyett. Egyre fáradtabbnak és energiátlanabbnak érezzük magunkat, miközben azt gondolhatjuk, mindenki így éli meg az életet, ez a természetes. De valójában közelről sem az.

Alkati kérdés, ha valaki hajlamos az ilyen típusú működésre, vagy egyszerűen korunk teljesítményorientált világában ez eleve elkerülhetetlen?

A legtöbbünkben megvan a hajlam arra, hogy önmagunkat háttérbe szorítsuk vélt vagy valós célok érdekében. De a kiégés semmiképpen nem egyszemélyes történet, azok az élő rendszerek, amelyeknek a tagjai vagyunk, nagymértékben elősegíthetik a folyamat kialakulását. Lelkiismeretes munkavállalóként például, ha igényes erkölcsiséggel rendelkezünk, és az ígért szavunkat mindig meg akarjuk tartani, egészen biztosan fenyeget bennünket a veszély. De családszinten is működhetünk olyan rendszerként, amelyben külön-külön egyik családtagunk sem mérlegeli azt, hogy – akár az ő igényeik miatt, akár a munkahelyi túlterheltség révén – ránk mennyi többletterhelés jut, így szabadon állítanak fel velünk szemben elvárásokat.

Ráadásul mindez nagyon gyors folyamat is lehet, akár néhány hónapról, maximum néhány évről is beszélhetünk. Sokszor, noha egyre gyakoribbá válnak a családi és a munkahelyi konfliktusaink, még ekkor sem értelmezzük helyesen a problémát a magunk számára. Folyamatossá válik a túlfeszítettségünk, elkezdjük fölélni a saját szellemi, lelki, érzelmi és fizikai erőforrásainkat és tartalékainkat. Egy idő után pedig óhatatlanul megjelennek a kiégés testi tünetei: fejfájás, gyomorfájás, állandó feszültségérzet, vérnyomásproblémák, látászavar, hányinger, alvászavar vagy éppen pánikroham. Ezeket a tüneteket azonban nem fogjuk összekapcsolni a kiégés folyamatával, holott annak szerves részei.

Félreértelmezzük a helyzetet, nem jelzésként értelmezzük a tüneteket, és dühösek leszünk a testünkre: miért pont egy ilyen jelentős megbeszélés előtt fáj a fejem? Miért nem érzem magam csúcsformában, holott egy fontos prezentáció előtt állok? Miért fáj a gyomrom minden reggel munkába indulás előtt? Azért, hogy a zavaró testi tüneteket csökkentsük, elkezdünk fájdalomcsillapítókat, altatókat, nyugtatókat szedni, emeljük a napi kávéadagot, hogy bírjuk a fokozott terhelést. Ahelyett, hogy észrevennénk a test figyelmeztető jelzéseit, úgy éljük meg ezt az állapotot, hogy a testünk ellenünk dolgozik, hisz nem segíti a fokozott erőfeszítéseinket. Ilyenkor sokszor tűzoltásszerű megoldásokhoz folyamodunk.

Melyek ezek a megoldások?

Általában három területen kezdjük el a tűzoltást: a pihenésben, a szórakozásban és a sportolásban. Hétvégente például 10-12 órás alvásokba menekülünk, mégis, amikor hétfő reggel felébredünk, úgy érezzük magunkat, mint akit agyonvertek, nem értjük, miért nem segített rajtunk a hétvége. Vagy épp ellenkezőleg: szombaton nekimegyünk az éjszakának, szórakozunk hajnalig, bízva abban, hogy ezzel sikerül felülkerekedni a hét során felgyülemlett feszültségen. Hétfőn azonban még rosszabb állapotban fogjuk elkezdeni a munkahetet, mint ahogy az előző pénteken abbahagytuk. Növeljük a sportolás intenzitását, hosszú távon azonban, ahelyett hogy csökkentené, ez is csak még tovább növeli az állandó fáradtságunkat. Ezek az ad hoc jellegű, tűzoltásszerű megoldások nemhogy nem segítenek, hanem még jobban felőrölnek bennünket. A valódi megoldást a rendszeresség jelentené.

Mit ért ezalatt?

A hosszú távú, stabil egyensúly érdekében meg kell tanulnunk megtervezni a napjainkat, a heteinket, a hónapjainkat és az éveinket, méghozzá úgy, hogy a tervekben mi magunk is szerepeljünk. Ha úgy tetszik, bele kell írnunk saját magunkat a naptárunkba: hogy mikor fogunk pihenni, sportolni, hogyan fogunk kikapcsolódni. Beleírhatjuk a feleségünket, a férjünket, a gyerekeinket, az édesanyánkat és az édesapánkat, illetve szabadon hagyhatunk hétvégéket, olyan pihenőidőket, amelyeket pluszban adunk magunknak, illetve a szeretteinknek. Máskülönben fel fognak őrölni bennünket a mindennapok. Mindehhez persze nem elég az, hogy felnyitunk egy határidőnaplót, és a kezünkbe veszünk egy tollat. Általában belső érzelmi munkára van hozzá szükségünk. Egyúttal folyamatosan jeleznünk kellene a környezetünk számára, ha egy feladat hosszú távon megterhelő többletenergiát igényel, így nemcsak önmagunkkal szemben érdemes őszintének lennünk, hanem a hozzánk közel állókkal is megpróbálhatjuk a visszajelzéseinkkel fejleszteni a rendszert (legyen akár családi, akár munkahelyi), amelyben veszélyeztetettek vagyunk a kiégésre.

Fotó: Gyarmati Lili

Mennyit számít a folyamat szempontjából, hogy képesek vagyunk-e nemet mondani?

A nemet mondás képessége nagyon fontos, még akkor is, ha ebből konfliktusaink származhatnak, vagy akár egyáltalán nem is sikerül érvényre juttatni a véleményünket. Önmagunk szempontjából ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy kimondtuk-e azt a nemet vagy sem. Hiszen ha kimondjuk, az azt jelenti, hogy mérlegeltük a helyzetet. A mérlegelés képessége az egyik fő tényezője a kiégés folyamatából való kiszakadásnak.

Ha tudjuk, hogy túlterhelt időszak következik számunkra, fontos, hogy azzal is tisztában legyünk, meddig fog tartani, így fel tudjuk mérni, mennyi energiát kell felszabadítanunk, átcsoportosítanunk az élet más területeiről. Egy terheltebb munkahelyi időszak esetén például megkérhetjük a családunkat, hogy egy ideig kicsit kevesebbet várjanak tőlünk. Ez azonban csak akkor működik jól, ha mindemellett azt is meg tudjuk nekik mondani, meddig fog mindez tartani, majd utána igyekszünk a többletenergiáinkat a munka helyett a családra, a barátokra összpontosítani, hisz méltányolnunk kell azt, hogy ők egy időre lemondtak rólunk. Állandó kommunikációra, illetve a közép- és hosszú távú egyensúlyok kidolgozására érdemes törekednünk, máskülönben konfliktusaink lesznek a családunkkal: oly mértékben mehet tönkre a családi egyensúly, hogy az aztán vissza fog hatni a munkavégzésünkre is.

Ehhez mindenekelőtt saját magunk számára kell tudnunk megfogalmazni, hogy mire is lenne szükségünk...

Pontosan! Nagyon fontos, hogy képesek legyünk emberszámba venni saját magunkat, és együttérzőek, megértőek legyünk önmagunkkal kapcsolatban. Tekintsünk magunkra is úgy, akár egy projektre, amelyet aprólékos szaktudással tervezünk meg, amelyben vannak rövid, közép- és hosszú távú céljaink. Enélkül meg fog változni az értékrendünk, ami azt jelenti, hogy már csak a rutin visz előre, és olyan módon beszélünk, cselekszünk, kapcsolódunk másokhoz, amivel mi magunk sem értünk egyet. Szembekerülünk a saját meggyőződéseinkkel, míg azokra, akik figyelmeztetnek minket, haraggal tekintünk. A beszűkültségünk egyre nő, akár a depresszióig.

Miért okoz mindez nehézséget az emberek számára?

A fő okot abban látom, hogy számos kulturális téveszménk van a sikerrel és a boldogsággal kapcsolatban. Azt gondoljuk, ha sikeresek leszünk, akkor majd jól leszünk: a boldogságot és az elégedettséget valamilyen feltételhez kötjük. Mindez pedig vesszőfutásra ösztönöz bennünket, rohanunk valami után, amiről azt hisszük, a boldogság, a siker záloga. Elindulunk tehát egy olyan félreértelmezett életúton, amelynek a végén éppen azt a két dolgot nem találjuk meg, amelyet annyira keresünk.

A boldogsággal kapcsolatos téveszméink egyike, hogy azt gondoljuk, a boldogság egy érzelmi-lelki állapot. A második, hogy erre mint célra kell törekednünk, amelyet ha elérünk, akkor majd kikezdhetetlenül, hihetetlenül jól fogjuk érezni magunkat, és ennek az érzésnek sosem lesz vége, hisz végre boldogok lettünk. A harmadik téves elgondolás szerint pedig mindez nagyon egyéni, speciális és személyre szabott események révén történik meg velünk. A boldogság azonban elsősorban nem állapot, hanem folyamat. Nem valamiféle cél, amelyre törekszünk, sokkalta inkább életvezetési irány és következmény. Valamint nincs szükség hozzá speciális cipőre, speciális zoknira, speciális nadrágra, speciális szemüvegre, speciális nyaralásra, speciális innivalóra vagy speciális hajszínre. A boldogság nem exkluzív. A téveszméink zsákutcába visznek bennünket, közben pedig nem értjük,
hogy miért nem vagyunk jól, hiszen azt gondoljuk, hogy pontosan abba az irányba tartunk, amelyből a boldogságnak kellene kikerekednie.

Mindez pedig összefüggésben van a siker félreértésével is. Miért ennyire fontos a siker? Azért, mert a sikerben azt sejtjük, hogy fölfedeznek, észreveszik, hogy milyen rendkívüliek vagyunk, megbecsülést és törődést, többletjavakat nyerünk általa. Dolgozunk, túlórázunk, túlvállaljuk magunkat – még ha sokszor legbelül úgy is gondoljuk, ennek nincs értelme – csak azért, mert azt várjuk, ez az út vezet a sikerhez, a sikert pedig a jólléttel azonosítjuk. A sikernek mindehhez azonban nem biztos, hogy van köze. A jóllét forrása sokkal inkább abban rejlik, hogy olyan értelmes tevékenységeket végzünk-e a mindennapokban, amelyekhez nemcsak magas szinten értünk, hanem amelyeket képesek is vagyunk szívvel-lélekkel képviselni. Elképzelhető, hogy nap mint nap önfeledten dolgozunk valamin, amiről szinte senki sem tud, mégis boldogok, elégedettek vagyunk, és teljesnek éljük meg az életet.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2016 telén.

A Debreceni Egyetem kutatóbiológusaként immár 3 éve a szájüregi rák korai diagnosztizálásán dolgozik. Nagy utat tett meg azért, hogy megvalósítsa az álmait. Horváth Józseffel beszélgettünk.

Hogy emlékszel vissza a gyermekkorodra?

A karcagi cigánytelepen nőttem fel, szerettem azt a környezetet, amely ott körülvett. Eleven gyerek voltam, lételemem volt az állandó mozgás, rengeteg időt töltöttünk a szabadban a barátaimmal, de mindemellett egészen kiskoromtól szinte megszállottan vonzott a tudás világa is. Óvodáskoromban már írtam, olvastam – a bátyám és a nővéreim iskolások voltak, őket figyeltem tanulás közben, és mint a szivacs, úgy szívtam magamba az információkat. Korán ráébredtem, hogy fogékony vagyok a tanulásra, noha a családunkban ennek nem voltak erős gyökerei, első generációs diplomás vagyok. Édesapám a középiskola után vasúti pályamunkásként dolgozott, édesanyámnak az általános iskola harmadik osztálya után meg kellett szakítania a tanulmányait. Apám nagyon szeretett olvasni, rengeteg könyvünk volt otthon, állandóan azokat bújtam, nemcsak a látókörömet bővítették, hanem erősítették a képzelőerőmet is. A családom az elejétől kezdve teljes mellszélességgel támogatta az ambícióimat: megbíztak bennem, teret engedtek a céljaimnak, bátorítottak, tanulásra buzdítottak.

Miként teltek az iskolai évek?

Általános és középsikolában is végig kitűnő voltam, a tanáraim hamar felfedezték bennem a tudásvágyat. Sokszor jobban megértettek engem, mint én saját magam, és ennek tükrében próbálták segíteni, egyengetni az utamat. Én csupán egyetlen dologban voltam biztos: a tanulás számomra az az eszköz, amely révén valami olyasmit érhetek el, amit a környezetemben még senki. Már egészen kis gyerekként tisztában voltam azzal, hogy cigányként csak úgy tudok eredményes és értékes életet élni, ha figyelembe veszem a többségi társadalom által állított kritériumokat, és megpróbálok azoknak megfelelni. Mivel sokat olvastam, sokáig a magyar volt a kedvenc tantárgyam, de ötödik osztályban felülírta ezt a szerelmet a történelem. Azonnal elvarázsolt ez a misztikus világ, sokáig úgy gondoltam, hogy ezzel a tudományterülettel van dolgom, ezt kell hivatásul választanom. Ügyvéd, jogász vagy jogvédő szerettem volna lenni. A származásom okán nem volt számomra ismeretlen a diszkrimináció jelensége, egészen közelről megtapasztalhattam, milyen az, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben – pénz híján, vagy éppen a negatív megkülönböztetés miatt – nem jut egy cigány ember megfelelő jogi segítséghez. Ezen szerettem volna változtatni a jogi egyetem elvégzése után a magam eszközeivel.

Fotó: Gyarmati Lili

Mégis most egy laboratóriumban beszélgetünk… Hogyan írta felül a jogi terveket a biológia világa?

A középsikola első évét a pécsi Gandhi Gimnáziumban végeztem, ami egészen különös élményt jelentett számomra. Ez egy cigány nemzetiségi iskola, ahol a képzés sokkal inkább hasonlít az egyetemek oktatási metodikájához, mint egy hagyományos középiskoláéhoz. Ráadásul senkinek nem kellett elmagyaráznom, milyen kultúrkörből származom: cigányok lévén az osztálytársaimmal közös hagyományokat és értékeket hoztunk magunkkal, megértettük egymást. A szüleim válása, illetve az iskola távolsága miatt azonban a második osztályt már a karcagi középiskolában kezdtem el. Akármilyen nehéz volt is akkor magam mögött hagyni Pécset, ha nem történik ez a váltás, talán nem fonódik össze a sorsom a biológiával. Egyáltalán nem akartam ugyanis biológus lenni, de mint minden tantárgyból, biológiából is jó eredményeim voltak. Szerencsére a karcagi tanárnőm nem
elégedett meg ennyivel: meggyőzött arról, hogy induljak különféle versenyeken. Ezeket eleinte nem élveztem különösebben, aztán egyszer csak szembejött egy téma, ami minden egyéb érdeklődésemet felülírta. A drogkutatás, drogprevenció kérdéskörét rendkívül izgalmasnak találtam: ennek kapcsán találkoztam először a neurobiokémia, a neurológia és a biokémia szakterületével. Meg akartam érteni, hogyan működnek a neurológiai folyamatok, mi játszódik le az agyunk láthatatlan világában. A középiskola utolsó évében már egyértelmű volt számomra, hogy ez az én utam, így a Debreceni Egyetem Természettudományi Karára adtam be a jelentkezésemet.

Soha nem érezted magad kakukktojásnak a környezetedben?

Arra mindig is nagyon odafigyeltem, hogy a tudásunkban megmutatkozó esetleges különbségek ne távolítsanak el a barátaimtól. A beszélgetéseinkben mindig megmaradtam annak a srácnak, aki ott nőtt fel közöttük, velük együtt. Soha nem éreztem, hogy a céljaim miatt kirekesztene a közeg, amelybe beleszülettem, a barátaim, ismerőseim sokkal inkább tisztelnek a kitartásom miatt. Sajnos sokan esnek abba a hibába, hogy a cigányságukat átokként élik meg, átokként, amelyből csak rossz sorsok fakadhatnak. Ezzel szemben én áldásként tekintek a gyökereimre. Rengeteg szín és érzés van a kultúránkban, amelyek nemcsak a történelmünket, hanem a személyiségünket is gazdagítják. Mind cigányként, mind magyarként számtalan olyan dolgot fel lehet sorolni, amelyek büszkeségre adnak okot. Éppen ezért én mindenkit arra biztatok, merje felvállalni a származását, hisz se nem szégyen, se nem bűn, ha az ember, teszem azt, cigánynak született. Csak az a fontos, hogy mit csinál az életében, mit tud adni a világnak, a többi embernek. A diszkrimináció persze zavaró lehet, de ha van egy stabil ön- és világképünk, akkor ezen felül lehet kerekedni.

Az Aranypánt-díj és a Gergely Alexandra Emlékdíj elnyerése kapcsán számos médium foglalkozott veled. Hogyan élted meg ezt a hirtelen jött ismertséget?

Talán még a mai napig sem dolgoztam fel, hogy a díjaknak köszönhetően valamiféle példaképpé váltam sokak szemében. Igyekszem a médiaszerepléseket arra használni, hogy megfogalmazhassak, átadhassak számomra fontos üzeneteket, illetve hogy a saját példámon keresztül megmutathassam, merni kell nagyot álmodni. Még akkor is, ha a megvalósulásáért sokat kell dolgozni. Természetes, hogy az emberekben – különösen, ha valamilyen hátrányos helyzetből érkeznek – vannak félelmek, kételyek, de ezeket meg kell tanulni leküzdeni. Legalább ilyen fontos a támogatás: ha annak idején nincs mellettem édesanyám, a keresztapám, a tanáraim, akiktől rengeteg biztatást kaptam, akkor ki tudja, ugyanitt beszélgetnénk-e most. Egyre inkább azt látom magam körül, hogy hiányzik az emberekből a jövőkép, a céltudatosság, sokan csak lebegnek a semmiben, a fiataloknak elképzelésük sincs, milyen úton induljanak el. Örülök, amikor olyan visszajelzéseket kapok, hogy a történetem motiválja az embereket. Volt, aki ebből merített erőt ahhoz, hogy megtegye az első lépést a céljai felé. Sok helyütt tartok előadásokat, iskolákban és gyermekotthonokban motivációs beszélgetéseken veszek részt, amelyek arról szólnak, hogyan lehet valaki pusztán a tanulás által a társadalom értékes tagja. Nagy álmom egy olyan tehetséggondozási program életre hívása, amely segítséget nyújthat a tehetséges, ám szegény sorsú gyerekeknek a kiemelkedéshez. Az idősebb korosztály számára pedig a szakterületem, a szájüregi rák kapcsán tartok hétköznapi nyelven prevenciós előadásokat.

Fotó: Gyarmati Lili

Molekuláris genetikusként számtalan izgalmas kutatási téma közül válogathatsz. Miért éppen a szájüregi rákot választottad szakterületedül?

Mindenképpen valamilyen ritka vagy nehezen gyógyítható betegséggel, annak genetikai hátterével szerettem volna foglalkozni. A rák mindig is érdekelt. A családomban szerencsére nem volt rákos megbetegedés, nekem azonban egyéves koromban volt egy műtétem nyaki daganat miatt, amely ugyan jóindulatú volt, mégis könnyen belehalhattam volna, hiszen elnyomta volna a légcsövemet. A molekuláris genetika mesterszak elvégzése után ugyan eljátszottam a gondolattal, hogy állást vállalok, ám éppen 2013-ban indult egy izgalmas kutatás a Debreceni Egyetemen a szájsebészettel közös kollaborációban a szájüregi rák kapcsán. Szép kihívásnak éreztem ezt a feladatot, így inkább a PhD mellett döntöttem…

Miért jelentett izgalmas kihívást ez a projekt?

A szájüregi rák tekintetében Európában első helyen állunk mind a halálozási statisztikák, mind az új páciensek számának alakulásában. Mindeközben a legtöbb ember nem is hallott még erről a betegségről. A magas halálozási ráta mögött az a tény áll, hogy a betegség megfelelő tumormarkerek híján csak előrehaladott állapotban diagnosztizálható, amikor már általában súlyos, T3 vagy T4 stádiumban van a páciens, illetve akkor
is csupán biopsziavétel után állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a betegnek szájüregi rákja van. A korai diagnozis hiánya miatt a túlélés esélye kevesebb mint 50 százalék. Mi mind az időtényező, mind a diagnosztikai eljárás tekintetében próbálunk megoldást találni: a nyálban keresünk olyan jelzőmolekulákat, amelyek segítségével a szájüregi rák már egy korábbi fázisban, vagy még az előtt, rákmegelőző állapotban felismerhető. Abból az alapfeltevésből indulunk ki, hogy a betegeség hatására bizonyos gének szintje a nyálban emelkedni kezd, ennek köszönhetően pedig a biomarkerek jelzik, hogy már jelen van, vagy épp kialakulófélben van egy elváltozás. Ráadásul egy nyálmintavétel senkinek nem fáj, nem olyan invazív beavatkozás, mint például a biopszia. Innen pedig már csak egy lépés volna egy egyszerű prevenciós gyakorlat kialakítása, amelynek keretein belül legalább olyan könnyű volna az állapot-ellenőrzés, mint például egy terhességi teszt esetében.

Hogyan épül fel a kutatás?

A ma már közel 100 fő bevonásával működő multicentrikus projektben – budapesti, szegedi, pécsi kollégák együttműködésével – az egyetem fehérjekutató csoportja, a genomika, illetve a fogászati tanszék dolgozik együtt, egy országos nyálmintavétel alapján. A kutatásunk keretén belül messenger RNS- (mRNS), illetve mikroRNS- (miRNS) szinten is megvizsgáljuk a kapott mintákat. Messenger RNS-szinten egy amerikai kutatócsoport már korábban megállapított hét olyan lehetséges biomarkert, amelyekkel ez a betegség diagnosztizálható lehetne. A mérésüket elvégeztük a magyar lakosság körében is, és sajnos arra az eredményre jutottunk, hogy a rendkívül eltérő szájhigiéniai szokások miatt ezek a markerek a magyar populáció esetében nem használhatók. Az idős vizsgálati alanyoknak ugyanis annyira rossz volt a szájhigiénés állapotuk, hogy a markerek csupán emiatt közel ugyanolyan, sőt néha sokkal magasabb génelváltozási szintet jeleztek, mint egy valóban tumoros páciens esetében. Éppen ezért mi mikroRNS-szinten szeretnénk olyan egységes géneket találni, amelyeket semmilyen más betegség vagy életmódbeli kihatás nem befolyásol, így ugyanúgy működnek az amerikai populáció esetében, mint a magyar lakosságnál, vagy bármely más nemzetnél a világon. Bízom abban, hogy már nagyon közel járunk a megoldáshoz.

További tervek?

Mindenekelőtt szeretném befejezni a doktori tanulmányaimat, jelen állás szerint erre egy éven belül sor is kerülhet. A kutatás befejezése után nagyon szeretnék a rákterápia, a gyógyászat felé elmozdulni, terápiás szerekkel, azok fejlesztésével foglalkozni. Örülnék, ha néhány évre kapcsolódni tudnék egy amerikai kutatócsoporthoz: egy nemzetközi laborban dolgozni hatalmas szakmai tapasztalatszerzést jelentene számomra. Ráadásul az amerikaiak „Gondolkodj pozitívan”-világlátása is közel áll hozzám.

Sokan tekintenek rád egyfajta hétköznapi hősként. Van hasonló példaképed?

Alapvetően mindenkire felnézek, mindenkit tisztelek, aki eredményes a szakmájában, és ezáltal segíteni tud az embereken. A legnagyobb példaképem az anyukám, aki rengeteget tanított számomra akaratról, céltudatosságról és kitartásról. Azon túl, hogy a válás után egyedül állt helyt négy gyermek édesanyjaként, mindeközben megküzdött három szívinfarktussal, három agyvérzéssel, valamint átesett egy komoly koponyaműtéten is. Ő a legnagyobb hős a szememben.

Az interjú a Teva Magyarország Orvosok című magazinjában jelent meg 2016 telén.

Dunaújvárosi kölyökből az ország egyik legnépszerűbb zenekara, a Quimby frontembere lett. Dalszerző, szövegíró, festő, a kortárs képzőművészet és könnyűzene karizmatikus figurája. Úton az ötven felé is ott bujkál benne a csibészes mosolyú kamasz, aki tizenkilencre is bátran húz még egy lapot. Kiss Tibivel beszélgettünk az apaságról, a felnőtté válásról, a szó erejéről és a Quimby-univerzum lakóiról.

Milyen gyerek voltál?

Kalandozós, kíváncsi, kicsit csibész, romantikus fiú. Kölyökként hol erdőn-mezőn, hol a dunaújvárosi csőpincerendszerekben barangoltam a környékbeli srácokból verbuvált kis csapatommal, sokszor bejelentés nélkül órákra eltűnve a szülői szemek elől. Aktív gyerek voltam, nem nagyon ment az egy helyben maradás. Okoztam is meglepetést a bátyám nyugodt természetéhez szokott szüleimnek.

Mi érkezett meg előbb az életedbe, az ecset vagy a gitár?

Az ecset. A rajz és a festés már egészen kiskölyök korom óta jelen volt az életemben, képes volt lekötni az energiáimat, kizökkenteni abból, hogy állandóan mozgásban legyek. Gyerekkorom óta képzőművésznek készültem. 10-12 éves lehettem, amikor anyukám egy nap arra jött haza, hogy éppen a szekrénysorunk egyik polclapját használom vászonként egy újabb, ha jól emlékszem, kubista stílusú festményemhez. Úgy sejtem, akkor nem az volt az első gondolata, hogy milyen zseniális festő az ő fia. A gitár csak később, 16 éves koromban robbant be az életembe, de azonnal letarolt mindent maga körül. Olyannyira, hogy – amellett, hogy diákmunkákat vállaltam – minden addigi hobbieszközömet eladtam, a teniszütőtől a horgászboton és kosárlabdán át a távcsőig, hogy összejöjjön egy gitár ára. Ez a hangszer felülírt mindent az életemben, egyedül a festészetnek hagyott helyet. Azóta is megélnek békességben egymás mellett.

Fotó: Gyarmati Lili

De nemcsak a színekkel és dallamokkal bánsz ügyesen, hanem a szavakkal is. Családi örökség?

Ugyan van az írásnak hagyománya a családban, hisz apám költő és magyar–történelem szakos tanár, iskolaigazgató nagyapám pedig ezüstkoszorús magyarnóta-szerző volt, én csak nagy sokára barátkoztam meg az írott szóval. Úgy éreztem, ezt nem nekem találták ki: az akkordok és a vásznak, a színek kitöltötték a világomat. Gyerekként nyomasztott az a rengeteg könyv, ami otthon a polcokon sorakozott. Nem kötöttek le a betűk, amikor annyi minden mást is lehet csinálni. A legkülönbözőbb kifogásokkal próbáltam kibújni az olvasás alól: sok energiát fektettem például abba, hogy meggyőzzem a szüleimet, hogy diszlexiás vagyok. De mivel rutinos pedagógusokkal álltam szemben, viszonylag hamar elbuktam. Időről időre nekiveselkedtem egy-egy kötelező olvasmánynak, de az első oldalnál ritkán jutottam tovább, egyfolytában elcsatangoltak a gondolataim. Képtelen voltam arra, hogy egyszerűen csak befogadó legyek, és elmerüljek egy könyvben, újra és újra letértem a történet ösvényéről, új utakat taposva, attól függően, mit indított el bennem, mire inspirált egy-egy mondat vagy bekezdés. Egyedül tán a francia szimbolisták, majd a nyugatosok voltak rám valamiféle hatással, náluk éreztem először, hogy a szöveg is lehet olyan izgalmas médium, mint a kép vagy a zene. A húszas éveim végén aztán szerencsére bepótoltam az irodalommal kapcsolatos elmaradásaimat, sokkal nyitottabb, nyugodtabb voltam már, sokkal befogadóbb.

Mégis te jegyzed a Quimby-dalszövegek nagy részét, a 25–50 év közötti korosztályban nemigen találnánk olyat, aki legalább egy sort ne tudna idézni. Mikor kötöttél barátságot a szavakkal?

Az, hogy én végül szövegíróvá váltam, egy nem túl kellemes felismerésből fakad: gyerekkori cimborámmal, Varga Liviusszal zöldfülű zenész korunkban ráébredtünk arra – az amúgy kézenfekvő tényre –, hogy ha zenélni akarunk, akkor azt nem úszhatjuk meg dalszövegek nélkül. Akkoriban viszont sem elég kíváncsiságot, sem elég érzékenységet nem éreztem magamban a szövegírásra. Kénytelen-kelletlen erőt vettünk magunkon, és előbb angolul, majd magyarul elkezdtünk sorokat, versszakokat, rímeket eszkábálni. Szép lassan belejöttünk. Eleinte csak azért írtam szöveget, hogy tudjak mit énekelni a dalokban. Sokáig tartott, mire felismertem, hogy a nyelvvel, a szavakkal való játékban mennyi izgalom, mennyi szépség van.

Édesapád, Kiss Kálmán költészetét mikor fedezted fel igazán?

Apám költőségét, költészet iránti megszállottságát sokáig nem értettem. Kicsit félbolondnak tűnt: míg például a család bőszen tévézett, ő az egyik kezén a verslábakat számolgatta. Sokszor befészkelte magát a különálló, jambusokból, daktilusokból és spondeusokból épített univerzumába, amit meg kellett böködni, ki kellett pukkasztani, ha kommunikálni szeretett volna vele az ember. Zseniális tanár volt, okos, emocionális ember, imádták a tanítványai, a Sex Pistols és a Rolling Stones mellett az ő nevét is rendre belevésték a padokba a dunaújvárosi srácok. Soha nem kellett hozzá különösebb apropó, hogy eleresszen egy-egy saját írást, a házibulikon sokszor rávettem, szavalja el a többieknek a vagányabb, sikamlósabb verseit. Kamaszként nekem is a vadabb költeményei tetszettek; kevésbé tudtam értékelni egy szép disztichont a Balaton hangulatáról, mint egy olyat verset, ami nyersebb, urambocsá egy kicsit pajzán, ami arról szól, hogy ő is volt fiatal, és hogy hogyan élte meg a maga fiatalságát. Később persze a komolyabb hangvételű versei is átértékelődtek bennem, sok olyan írása van, amely a mai napig fontos nekem, ahol azt érzem, nagyon eltalált valamit. Az Üzenet a hegyről című kötetét én illusztráltam, talán az volt az első olyan alkalom, amikor igazán mélyen megmerítkeztem az ő költészetében.

Kikéred a véleményét egy-egy új dalszövegnél?

Eleinte minden szöveget megmutattam neki, kíváncsi voltam, mi a véleménye róluk, néha közösen keresgéltük, találunk-e jobb rímet emide, ütősebb szinonimát amoda. Ráadásul ő az én nyelvhelyességi lektorom. Ma is gyakran felhívom, ha írás közben úgy érzem, szükségem van egy külső szemre, egy más nézőpontra. Egészen máshogy írunk: míg ő inkább a klasszikus logika szerint építi fel a verseit, addig én szívesen tobzódom szürrealista képekben.

Kölcsönöztél tőle valaha szöveget?

A Quimby-életműben erre eddig csak egyetlenegyszer volt példa: a kilencvenes években született Parafenomén című dalunk utolsó sora („Melléd ül, és koccint veled az Isten”) az ő tollából származik, egy barátja borozójának falára írta azt a verset, amelyben – ugyan egészen más kontextusban – szerepel ez a részlet.

Azon túl, hogy ablakot nyitott a költészet világára, mi a legfontosabb dolog, amit tőle tanultál?

Akárcsak bennem, apámban is van egy jó értelemben vett megszállottság. Harmóniában van önmagával, a hivatásával, a költészetével, megteremtette és meg is tartotta a maga saját univerzumát. Hiszek ebben a teljességben, amit ő képvisel, abban, hogy ha csinálsz valamit, akkor oda kell magad adnod egészen: ha zenélsz, akkor zenévé kell válnod, ha költő vagy, verssé, költészetté.

Fotó: Gyarmati Lili

Mi inspirál? Mi az, amiből Kiss Tibi világa – legyen szó szövegről, zenéről vagy éppen az egyik festményéről – táplálkozik?

Arra már egészen fiatalon ráébredtem, hogy nagyon érdekel az ember: mit láttat egy arc, hogyan működik az emberi lélek. Mindig az egyéni sorsokra figyeltem, a díszletek, amelyek mindezt körbeveszik, kevésbé érdekeltek. A dolgok gyökere foglalkoztat, a tiszta forrás: az emberi jellem, ösztönök és motivációk, emóciók és döntések. Már kamaszkoromban faltam a koncerteket – előbb Dunaújvárosban, majd mikor ez már nem volt elég, hetente többször utaztam Budapestre is – a jazztől a punkon át a folkig. Mindenevő voltam, mindegy volt, mi szól, csak lüktessen körülöttem a zene. Egyre több időt töltöttem az éjszakában, bárpultok és kocsmaasztalok mellett. Az elmúlt évtizedekben rengeteg szürreális és maradandó találkozásban volt részem, sok érdekes és izgalmas emberrel beszélgettem, a divattervezőtől az atomfizikusig, a költőtől a bűnőzőig, a paptól a katonáig, az ügyvédtől a hippiig, a heroinistától a milliomosig. Sokféle, sokszínű figurákkal találkoztam, akik sokat meséltek nekem magukról, az életükről. Az éjszaka szemétdombján élők történeteit is elég jól ismerem, azokét a különös figurákét, akiket a legtöbb ember inkább messzire elkerül, nemhogy szóba elegyedne velük. Egyszer például olyan izgalmas beszélgetésbe bonyolódtam egy hajléktalannal, hogy felajánlottam, lakjon nálam néhány napig, cserébe pedig mesélje el nekem az életét. Máskor egy atomfizikust hallgattam órákon át, ahogy az atomerőművek működéséről mesél. Több ezer emberrel beszélgettem az éjszakában, és mindenkitől tanultam valamit, a kezembe nyomták az életük kilincsét, beleshettem sorsokba, megosztották velem a tudásukat.

Ránk köszönnek ezek a figurák a Quimby-dalokból is?

Akivel találkozom, amit látok, hallok, amihez hozzáérek, óhatatlanul a Quimby-univerzum részévé válik. Ezek számomra eszközök, ezekből táplálkozom, még ha sokszor nem is tudatosan. Ott bolyonganak a tudatalattim holdudvarában, és amikor szükségem van rájuk, előjönnek, megmutatják magukat. Olyan ez, mint egy kincseskamra. Ha egy dalhoz például sötétebb színekre van szükségem, kihúzom azt a fiókot, amelyben a pszichopatákkal, bűnözőkkel való találkozásaimat őrzöm. Számtalan lélekben merítkeztem már meg, rövidebb-hosszabb ideig, akik mind hatással voltak rám. Természetes, hogy mindez megjelenik a dalokban vagy épp a festményeimen.

Akárcsak a szövegeid, a képeid is merészek, expresszívek. Kik voltak rád a legnagyobb hatással képzőművészként?

Számomra onnantól vált igazán izgalmassá a képzőművészet, amikor elkezdték felrúgni a szabályokat. Szeretem az impresszionista és szürrealista képeket, ugyanúgy tetszenek Van Gogh, Picasso és Monet, mint Paul Klee vagy Kandinszkij képei. De akár korábbra is visszamehetünk az időben: lenyűgözőek Hieronymus Bosch szürreális
látomásai vagy éppen Goya nyersesége. Különös, hogy még a reneszánszban is milyen merész víziókat találhatunk, például egy olyan Michelangelo-festményen, amely alapvetően a mennybemenetelt tematizálja ugyan, a háttérben mégis elénk tárul a pokol egy apró szeglete, ami intenzitásában és ábrázolásmódjában olyan erős és bátor, hogy akár egy Goya-részlet is lehetne.

Inkább csak magadnak festesz, vagy meg is vásárolhatóak a képeid?

Nagyon ritkán adok el képet, különösen az utóbbi időben. A zenélés a munkám, a zene az életem, abból is élek, a festészet hobbivá vált. A legtöbb képet a Képzőművészeti Egyetem évei alatt adtam el, hisz egyrészt egy egyetemistának jól jön a pénz, másrészt nagy megtiszteltetésnek számított, ha tőlem akart képet venni valaki. Később már nehezebben váltam meg a képeimtől, el kellett telnie bizonyos időnek, hogy úgy érezzem, kinézegettem, és elengedhetem, az útjára bocsáthatom. Van egy festményem, amelyet kétszer is eladtam, és mindkétszer megbántam: az első gazdájától – aki miután gyerekei születtek, levette a falról – sikerült visszavásárolnom, de aztán eladtam újra, és most Indiában van. Azt a képet szívesen visszavásárolnám megint, ha lehetne… És akkor talán harmadjára már nem adnám el. Ha annak a néhány hónapnak az eladásait is figyelembe veszem, amelyet a húszas éveim elején New Yorkban töltöttem, körülbelül 80-100 olyan háztartás lehet a világon, ahol Kiss Tibi-festmény lóg a falon.

Mesélj erről a New York-i kitérőről…

Negyedéves voltam a képzőművészetin, úgy éreztem, kicsit elfáradtam, elfogyott a kezdeti lelkesedés, új inspirációkra volt szükségem. Liviusszal kitaláltuk, hogy mindketten halasztunk egy félévet, és hogy kiszakadjunk az egyetem, a koncertek és a bulik szakadatlan körforgásából, egészen New Yorkig szaladtunk. Eredetileg nem úgy terveztem, hogy kinn is festeni fogok, eleinte segédmunkásként dolgoztunk, álmennyezeteket bontottunk. Egyszer azonban úgy gondoltam, teszek egy próbát, megnézem, megyek-e valamire a festészetemmel. Az eredmény engem lepett meg a legjobban, hisz New Yorkban minden második ember művésznek mondja magát. Ott a kilencvenes években megtörtént az, ami itthon még ma is elképzelhetetlen volna: metróztam valahová, hónom alatt a legújabb festményemmel, és hozzám lépett egy alak, hogy ő itt, azon nyomban szeretné tőlem megvásárolni a képemet. Megismerkedtünk kinn élő magyarokkal is, ők is vásároltak tőlem festményeket – volt például egy nagyon kedves család, amely a fizetségen túl még egyheti koszt-kvártélyt is felajánlott, csak hogy fessek nekik. A végén még azt is megkérdezték, nem akarom-e esetleg feleségül venni a lányukat. Mindeközben, míg én 2-3 napig vígan megéltem egy-egy kép eladásából, szegény Livius napi 10-12 órában gürizett egy építkezésen… Nagy adag szerencse is kellett mindehhez, azt hiszem.

A festészetben mi inspirál?

Nagyon szeretem az ősi primitív művészetek egyszerű, ösztönös energiáit. De legalább ilyen nagy hatással vannak rám a 6 éves kor előtti gyerekrajzok is, amelyek még mentesek a szabályok, a túlgondolás és az öncenzúra alól. Akárcsak a zenében vagy a szövegben, a festészetben is a zsigeri energiák izgatnak, a szabad asszociációk. Nem szabad megfeledkeznünk ezekről a tiszta forrásokról…

Kisfiad, Ármin 3 éves. Szoktatok négykezest rajzolni?

Számtalanszor. Amikor például a falakra rajzolunk, mindig az ő energiáiból indulunk el, mert azok sokkal ösztönösebbek, sokkal őszintébbek. Ő felhúzza az alapot, én pedig cizellálom, és kanyarítok belőle, mondjuk, egy nyuszit. De az a nyúl akkor is az ő energiáiból született.

Mi a legfontosabb, amit az elmúlt három év alatt Ármintól tanultál?

Folyamatosan tanít. Bámulatos például, ahogyan képes rátapadni a jelenre: mindig azzal foglalkozik, amit éppen csinál, nem telepszik rá sem a múlt, sem a jövő. Mi, felnőttek, ezt a képességet valahol elhagytuk, elveszítettük útközben. Fontos lenne pedig, hogy újra megtaláljuk, és megtanuljunk jelen lenni, képesek legyünk a mostra figyelni.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2016 nyarán.

Tündérek és manók.
Komisz fiúk és kacagó lányok.
Magányosan sétáló macskák, furfangos koboldok, trillázó madarak, festők, bohócok, angyalok.
Hinta és léghajó.
Titkokkal és meglepésekkel teli zugok, elvarázsolt kertek.
Kacagva kvaterkáló nők és férfiak.
Játékkal és örömmel festett vidék.

Gross Arnold, a rézkarc műfajának egyik legizgalmasabb újragondolója, különös mesevilágba invitál. Meghívásának egyetlen célja van: örömet, boldogságot szeretne okozni mindenkinek, aki oda belép.

Kép: Arnoldo Galéria és Kávézó

Csoda karnyújtásnyira

Nem volt még tízéves sem, de már biztosan tudta, művész akar lenni, akárcsak édesapja, Gross Károly. Tordai családi házuknak olyan természetes velejárói voltak a műalkotások – tábla- és szentképek, portrék, tájképek és csendéletek –, ecsetek, festékes tubusok és tégelyek, mint az állandóan mozgásban levő hinta, a fűben rejlő kaleidoszkópok, a megszelídített hintaló vagy a csatarendben felsorakoztatott ólomkatonák. Megrendelésre készített krisztuskeresztek száradtak a kamillaillatú levegőben a vadszőlővel futtatott verandás ház udvarán.

E csodákkal teli birodalom fragmentumaiból született meg később az az univerzum, mely Gross Arnold védjegye lett. Édesapjával és bátyjával naponta tettek rövidebb-hosszabb alkotói kirándulásokat a Tordai-hasadékba, végig az Aranyos-völgyön, hogy kilessék a természet titkait. Míg apjuk festett, ő a fűben ülve ceruzával, vízfestékkel próbálta megörökíteni a táj részleteit. Megszokott, ismerős közegévé vált az erdő, a patakpart, a mező, ez a természetközeliség alapjaiban határozta meg egész későbbi életművét.

11 éves volt, amikor a gyermekkori idillnek vége szakadt: mivel a második bécsi döntés következtében Tordát már nem csatolták vissza Magyarországhoz, a család 1940-ben Nagyváradra költözött. Gross Károly a város központjában, a híres Bazárépületben bérelt egy háromszobás, műteremnek is alkalmas lakást. Itt vészelték át a II. világháborút. Arnold ebben az időszakban már szinte csak a rajzolással foglalkozott, az iskolai tanulmányai olyannyira hidegen hagyták, hogy megesett, csak a tanári jóindulatnak köszönhetően nem kellett egy-egy osztályt megismételnie. „Menthetetlenül képzőművész akar lenni a gyerek” – fogalmaz édesapja korabeli naplójában.

Kép: Arnoldo Galéria és Kávézó

Hátizsák és aktatáska

Nemcsak a Gross család, hanem a nagyváradi alkotóközösség is egyetértett abban, hogy vétek volna Arnold tehetségét parlagon hagyni. Édesapja levélben kérte az akkor Kolozsváron élő nyelvész, Márton Gyula tanácsát, aki a budapesti Iparművészeti Akadémiát javasolta a tehetséges kamasz számára. 1947-ben járunk ekkor, amikor a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés újrarajzolja az országhatárokat, Észak-Erdély ismét Románia része lesz. Esélylatolgatásra a családnak nem sok ideje maradt. Kihasználva, hogy ekkor még kisebb intenzitással őrködtek a határokon, Gross Arnold egy Balogh nevű szobafestő társaságában minden bátorságát összeszedve az éjszaka leple alatt Magyarországra szökött. Érettségi előtt állt még ekkor, 18 éves sem volt. Egy hátizsákon, egy aktatáskán és néhány tucat rajzon kívül nem volt semmije, amikor 1947. augusztus 11-én az országba érkezett. Családját csak kilenc év elteltével láthatta újra viszont; útlevele nem lévén, elképzelhetetlenné vált számára a büntetlen hazalátogatás.

Egyetlen lehetőség, egyetlen cél lebegett a 17 éves fiú előtt; az Iparművészeti Akadémia (egy évvel később már Iparművészeti Főiskola), mely ebben az időszakban az Iparművészeti Múzeum épületében kapott helyet, s melynek képzése Európa-szerte híres volt. Gross Arnold meg is jelent a felvételin, okmányok és érettségi bizonyítvány nélkül, nem kis megütközést váltva ki az akadémia tanáraiban. A körülményekre hivatkozva azonnal el is tanácsolták, ő azonban egynapos haladékot kért tőlük, illetve egy lepecsételt, aláírt fehér lapot. Másnap visszatért, pecsétes papírján egy grafikával, melynek láttán azonnal felvették a grafikai szak hallgatói közé. Néhány évvel később az Iparművészeti Főiskoláról az alkalmazott grafika szakot a Képzőművészeti Főiskolára helyezték át, tanáraival és hallgatóival együtt, így diplomáját már képzősként vehette át. Pontosabban csak vehette volna, ha nem hiányzik az oroszvizsgája. Arnold azonban vizsgára, diplomára fittyet hányva, ismételten képesítést igazoló papírok híján építette tovább művészi egzisztenciáját. Diplomáját végül évtizedekkel később kézbesítette számára a posta, a főiskola elunta a várakozást.

Kép: Arnoldo Galéria és Kávézó

Bűvészkártyák kora

Magyarországi gyökerek nélkül főiskolai évei alatt kollégiumi szobák, diákszállások között ingázott, megesett, hogy egy összecsukható tábori ággyal a hóna alatt várta, hol talál rá az este. Leleményességére – mely a későbbiekben is az egyik védjegye lett – már ezekben az években is támaszkodhatott, antikváriumi könyvekből kivágott képeket, linómetszettel sokszorosított bűvészkártyákat árult, rajzait sokszor tanárai vásárolták meg. Későbbi interjúiban mély szeretettel és tisztelettel beszélt főiskolai tanárairól. A korszak olyan neves alkotóitól tanulhatta meg a szakma alapjait, technikáit és fortélyait, mint Barcsay Jenő, Koffán Károly, Hincz Gyula vagy Konecsni György.

Művésztanárai, akik már szokatlan belépője kapcsán is felfigyeltek ösztönös tehetségére, az első pillanatoktól kezdve támogatták abban, hogy kialakíthassa saját stílusát. Már ekkor egy életre eljegyezte magát a rézkarc műfajával. Eleinte fekete-fehér rézkarcai az évek során megteltek színekkel, tájait egyre nagyobb számban kezdték benépesíteni különös figurái, akik idővel teljesen átvették az uralmat a természet felett.

Különleges alkotásaira nemcsak a szakma, a közönség is hamar felfigyelt. 1953-ban, a főiskola elvégzése után rögtön akadt olyan galéria, mely árulni kezdte Gross Arnold képeit. A siker szinte azonnal megérkezett. A tábori ágy egykettőre a múltba veszett, albérletbe költözött, sőt néhány évvel később már ő adta ki szobáját barátjának, Kondor Bélának. A párt hiába csábította, szervezett számára szovjet körutazást, nyugat-európai tanulmányutakat, hiába tették lehetővé, hogy a drezdai képtárban kézből tanulmányozhassa Dürer rézkarcait, Gross újra és újra nemet mondott arra, hogy párttag legyen. Minden porcikájával ellene feszült a szocialista-realista ábrázolásmód korszellem által megkövetelt divatjának. A rendszer fennállása alatt mindvégig a tűrt kategória határán egyensúlyozott.

Kép: Arnoldo Galéria és Kávézó

Műalkotás - minden értékszinten

Már művészetének korai szakaszában sem a fióknak dolgozott, messze állt tőle az elefántcsonttornyába zárkózó művész attitűdje is. Közönségét mindig is partnernek tekintette, fontos volt számára, hogy művészete valamilyen változatban minden társadalmi réteg számára elérhető legyen: kinek eredetiben, kinek egy jól sikerült reprodukción, kinek szignózott fénymásolaton, kinek képeslapon vagy gyufásdobozon. Élete során mintegy 150 rézkarcot készített, reprodukcióinak, toll-, tus- és ceruzarajzainak száma felbecsülhetetlen. Technikáját otthoni rézkarcgépén tökéletesítette, formákkal, színekkel kísérletezett. Munkái már a hatvanas években szerepeltek külföldi kiállításokon, utazásainak köszönhetően izgalmas színvilágú, minőségi olasz és francia festékekkel dolgozott.

Rajongásig szerette Olaszországot. Egy ízben a római Magyar Akadémia felkérte, járuljon hozzá, hogy egyik grafikájával illusztrálják éves kiadványukat. Gross erre azonnal igennel felelt, annyi megkötéssel, szeretné lelakni a tiszteletdíját. Mielőtt Rómába utazott volna frissen kiállított útlevelével, a hivatalos ügymenetet megkerülve, különféle naptárakba csomagolva előre postázta rézkarcait, melyekkel kinn sorra járta a galériákat, nem kevés sikerrel. Gyakori vendég volt az olasz fővárosban a későbbiekben is, szívesen üldögélt a Spanyol lépcső szomszédságában található Caffè Greco kávézóban. Amerigo Tottal is itt ismerkedett meg. A főnök maga is gyűjtő volt, aki kedvelte Gross alkotásait. A pincérek már messziről köszöntötték: Ciao Arnoldo! Kérés nélkül hozták a kedvenceit, a kávét két apró csokiszemmel, nyáron vaníliafagyival vagy tojáslikőrrel. Nagy csodálója volt az olasz filmművészetnek, lenyűgözték, inspirálták Federico Fellini és Vittorio de Sica filmjei.

Vidám és könnyed személyisége rajongott mindenért, ami játék, ami mese. Otthonában vasútmodellekkel, ásványokkal és énekesmadarakkal bástyázta körül magát. Megszállottan gyűjtötte a képeket, fényképeket, egész lakása képtárszerű volt. A legszebb képeit mindig megtartotta magának, amelyekkel elégedetlen volt, azokat gondosan elrejtette. Tetemes gyűjteménye volt Gross Arnold-hamisítványokból az egyszerű tollrajztól az olajképekig. Minden alkalommal jókat derült, amikor ezek a keze ügyébe kerültek.

A szöveg a Teva Magyarország Orvosok című magazinjában jelent meg 2015 nyarán.