„Lúdvérc, libamál,
Három gúnár kiabál,
Napnyugatnak-támadatnak száll,
Száll a kakukk fészkére,
Ki lesz kakukk vesztére?”
1962-ben egy 27 éves író első regénye tartotta lázban egész Észak-Amerikát. A különleges atmoszférájú, elmegyógyintézetben játszódó történet villámcsapás-szerűen az irodalmi élet szupersztárjai közé emelte a fiatalembert, a saját bevallása szerint a beat- és a hippinemzedék határmezsgyéjén egyensúlyozó Ken Kesey-t. A Száll a kakukk fészkére című regény nem csak az olvasók, a kritikusok érdeklődését is azonnal felkeltette, a műben a hatvanas évekbeli Amerika kiúttalanságának és otthontalanságának szókimondó korrajzát látták, középpontban a szuverenitás és a gépiesítésre törekvő államgépezet konfrontációjával. „Telt-múlt az idő, jöttek a kritikák, és rájöttem, hogy nagy könyvet írtam. De miközben írtam, ez eszembe sem jutott" – nyilatkozta Kesey a regényről, amely az amerikai ellenkultúra egyik vezéregyéniségévé avatta.
A kakukk árnyékában
Az 1935-ös születésű, indián felmenőkkel bíró Ken Kesey-vel többször is nagyot fordult a világ mozgalmas élete során. Gyermekéveit tökéletes szabadságban, erdőn-mezőn kalandozva, farmerek és vadászok, halászok történeteit hallgatva töltötte – előbb Coloradóban, majd Oregonban. Bár olvasni mindig is szeretett, az iskolában nem tanulmányi eredményeivel, hanem rebellis, szabályszegésre hajlamos viselkedésével szerzett hírnevet. Az oregoni egyetemen újságírást, ösztöndíjjal rövid ideig Stanfordban kreatív írást hallgatott, első, átlagosnak mondható novelláit is ekkoriban írta meg. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, házasságukból három gyerek született.
Huszonnégy évesen Kesey egészen különös módját választotta a pénzkeresésnek. Önkéntesként részt vett egy – a CIA által támogatott – gyógyszerkísérletben, melynek keretén belül többek között az LSD, a kokain és a meszkalin hallucinogén hatását vizsgálták a kísérleti csoport tagjain. A kísérletet – az aggasztó eredmények láttán – hamar felfüggesztették, Kesey pedig elmeosztályi betegfelvigyázóként helyezkedett el, ugyanabban az intézetben. Mindkét tapasztalat ránk köszön a Száll a kakukk fészkére lapjairól. Hiába írt Kesey még öt regény, ezt a teljesítmény sosem tudta megismételni, az olvasóközönség a későbbiekben egykönyves íróként tartotta őt számon.
Az író fájó kudarcként élte meg, hogy képtelen újra kivívni olvasói érdeklődését. Különös utakon kereste a hűtlen ihletet: egy színesre pingált kiszolgált iskolabusszal keresztül-kasul barangolt Amerikán. Kóborlásaiban a kor szabad szellemiségű fiataljai, zenészek és különféle narkotikumok voltak a társai. Mániákusan hitte, hogy a tudattalanba vezető drogos utazások teszik majd jobb íróvá. Tévedett. Újabb könyvei – LSD ide, LSD oda – képtelenek voltak megismételni a Száll a kakukk fészkére sikerét.
Életmódjának egészen más következménye lett. 1965-ben marihuána birtoklásáért letartóztatták, a börtön elől Mexikóba menekült, de ott is hamarosan meggyűlt a baja a törvénnyel. Lóháton szökött vissza az Egyesült Államokba, ahol másodszor már nem tudta megkerülni a bűnüldözést, büntetését a San Mateó-i börtönben töltötte le, ahonnan 1967 novemberében szabadult. Szabadulása után néhány évig külföldi tudósítóként dolgozott különböző lapok számára, majd visszatért szülei hivatásához, és tejgazdaság üzemeltetésébe kezdett. Hatvanhat évesen hunyt el rákban, 2001. november 10-én.
1934, 1975, 1991
Jól mutatja a Száll a kakukk fészkére sikerét, hogy alig jelent meg a regény, már készült is belőle a színpadi változat, melyet 1963-ban mutattak be a Broadwayn. McMurphy szerepét az akkor 47 éves Kirk Douglas játszotta, aki azon túl, hogy emlékezetes alakítást nyújtott a világirodalom egyik legnagyobb renitense szerepében a színpadi változat jogait is megvásárolta azzal a nem titkolt céllal, hogy előbb-utóbb mozivásznon is viszontláthassa a közönség Ken Kesey történetét. Eltelt néhány év, míg a filmstúdiók is felfigyeltek az ötletre, Douglas pedig – aki úgy érezte, időközben kiöregedett McMurphy szerepéből – átadta a filmjogokat a fiának. Michael Douglas a film producereként a hetvenes évek élvonalbeli hollywoodi rendezői helyett az – Amerikában akkor még kevéssé ismert – csehszlovák emigránst, Milos Formant kérte fel a film rendezésére. Forman ugyan eddigre már olyan kultuszfilmeket tett le az asztalra, mint a Tűz van, babám! vagy az Egy szöszi szerelme, de azt, hogy a nevét az egész világ megismerte, a Száll a kakukk fészkére című filmnek köszönheti.
A film, amelyet néhány hónap leforgása alatt vettek fel egy oregoni elmegyógyintézetben, 1976-ban mind az öt fő kategóriában – úgymint a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb férfi és női főszereplő – elnyerte az Oscar-díjat. Ez az önmagában is figyelemre méltó tény még izgalmasabbá válik annak fényében, hogy az Oscar-díj fennállása óta erre a mai napig mindössze három film volt képes. Az 1975-ös Száll a kakukk fészkére mellett csupán az 1934-es Ez történt egy éjszaka, illetve az 1991-es A bárányok hallgatnak nyerte el a díjat mind az öt fő kategóriában. 2007-ben az Amerikai Filmintézet minden idők 33. legjelentősebb filmjének választotta Milos Forman moziját.
Egy ideig maga az író is szerepet vállalt a forgatókönyv megírásában, ám művészi nézeteltérések miatt kilépett a kreatív stábból. Döntésében fontos szerepet játszott az a tény, hogy a regénnyel ellentétben a filmben nem Bromden főnök szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, illetve elégedetlen volt azzal a döntéssel is, hogy – miután Marlon Brando és Gene Hackman visszautasította – Jack Nicholson kapta McMurphy szerepét. Saját bevallása szerint soha nem is nézte meg a végeredményt.
Ratched nővér szerepének McMurphynél is többen adtak kosarat, mondván, nem teszik kockára pályafutásukat egy ilyen negatív karakterrel. Anne Bancroft, Faye Dunaway, Jane Fonda, Audrey Hepburn, Angela Lansbury, Jeanne Moreau és Shirley MacLaine után végül a negyvenes évei elején járó Louise Fletcher vállalta el a szerepet. Merész döntése nem kisebb elismerést, mint a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat hozta meg számára, amelyet az átadóünnepségen jelelve köszönt meg siket szüleinek. A szerep azonban nemcsak az Oscar-díjazottak, hanem a filmtörténet leggyűlöltebb karaktereinek sorába is beírta Louise Fletcher nevét, akit a karakter által kiváltott közutálat sokáig Hollywood egyik fekete bárányává tett a nézők szemében.
Kakukk a belvárosban
Ratched nővér és McMurphy legendás konfliktusát 1977-ben láthatta először a magyar közönség színpadon: a Vígszínház Dale Wassermann színpadi átiratában mutatta be a történetet Kakukkfészek címmel, a színház legendás rendezője, Kapás Dezső rendezésében. Ratched nővér szerepét Béres Ilona, Bromden főnököt Bujtor István, McMurphyt pedig Koncz Gábor játszotta. A Wassermann-féle változatot adoptálta 2015-ben a Belvárosi Színház is Száll a kakukk fészkére címmel, Szabó Kimmel Tamással, Péterfy Borival és Kocsis Pállal a főbb szerepekben. Znamenák István erős vizuális és akusztikus hatásokból építkező, impulzív rendezése jól példázza, hogy Kesey története – mint a remekművek általában – több mint ötven év távlatából is érvényesen beszél a hatalom működéséről és a személyes szabadság kérdésköréről.
A helyzetükbe beletörődött pszichiátriai betegek jól konstruált hétköznapjaiba robban be Szabó Kimmel Tamás McMurphyje, a vagány, renitens (ne szépítsük: köztörvényes) bűnöző. Egy szélsőséges, öntörvényű figura, aki tesz a szabályokra, ami a szívén, az a száján. Értetlenül figyeli az osztály működését, gátlástalan szabadságvágya tiltakozik az ott működő rendszabályok ellen. Pimasz mosollyal űz játékot a határfeszegetésből. Túl azon, hogy a legtöbb reakcióját puszta önzés vezérli, izgalmas katalizátora a történetnek: energiái zavart okoznak az elmegyógyintézet olajozott gépezetében, kimozdítják a betegeket a megszokás katatóniájából, megrendítve ezzel az osztályvezető nővér dominanciáját. Nem valamiféle közjó érdekében igyekszik a maga oldalára állítani az ápoltakat, hanem
csatába indul, és ahhoz keres szövetségeseket.
Az osztály ápoltjai – akik a remek karakterformálásoknak köszönhetően izgalmas és pontos tablóját adják a különféle mentális problémák mechanizmusának – McMurphy és az osztályvezető Ratched nővér kereszttüzébe kerülnek az irányításért folytatott harcban. A küzdelemnek egy kvázi kívülálló szemlélője is akad Bromden, az önkéntes süketnémaságba rejtőző indián főnök személyében, aki bármennyire is igyekszik elzárkózni a történtektől, s egyáltalán a világtól, mégis számára jelenti a legnagyobb változást az ír vagány által kirobbantott mikroforradalom. A Kocsis Pál által alakított hatalmas indián lesz az egyetlen, akit az események valóban kibillentenek a megszokott sémáiból, s ha fel nem is biztosan, de mégiscsak kiszabadul saját maga, illetve a társadalom által teremtett börtönéből.
A Főnéni meginog, de végül talpon marad. Péterfy Bori alakításában Ratched nővér alakja sokkal összetettebb, mint ahogyan például az emblematikus filmben megismerhettük. Nem egy érzelemmentes gépet, hanem egy szövevényes gépezetet működtető középkorú nőt láthatunk a színpadon, aki időről időre a maga esendő mivoltában is megmutatkozik a nézők előtt. Egy olyan nőt, akinek a harc elsősorban nem arról szól, ki diktálja a feltételeket: McMurphy azzal, hogy megkérdőjelezi a szabályait, az egész lényét, az életének értelmét vonja kétségbe. Az intézetbeli dominanciája nélkül ő csupán egy magányos nő marad. Mindketten a maguk identitásáért küzdenek (kinek a szabadság, kinek a korlátozás jelenti a személyisége alapjait), s közben nincsenek senki másra tekintettel, készek bármit és bárkit felhasználni a győzelem érdekében. De vajon meddig mehet el valaki, hogy megőrizze önazonosságát?
A Belvárosi Színház előadása önérvényesítésről, szabadság és hatalom szembenállásáról mesél, miközben újra és újra felteszi a kérdést a nézőjének: mégis ki és mitől számít őrültnek a világ szemében?
A szöveg a Teva Magyarország Orvosok című magazinjában jelent meg 2016 telén.
