Interjú Pál Ferivel a boldogság és a siker természetéről, a belső egyensúly kialakításának fontosságáról, valamint a folytonos tökéletességre való törekvés buktatóiról.

Számos előadást tartott a kiégés témakörében, változatos közönség előtt. Miért érezte fontosnak, hogy erről a témáról minél nagyobb nyilvánosság előtt beszéljen?

Az utóbbi évtizedek mentálhigiénés kutatásai igen érdekes megállapításra jutottak a kiégés folyamatával kapcsolatban. Eleinte csupán a segítő szakmákban dolgozó embereknél, vagyis orvosoknál, pedagógusoknál, szociális munkásoknál figyelték meg, hogy sokuknál a munkahelyi terheltség miatt jellemzővé válik egy jól körvonalazható tünetegyüttes. Mára azonban bizonyítottá vált, hogy nemcsak a segítők esetében jelentkezhetnek ezek a tipikus jelenségek, hanem akár néhány hónap alatt ki tudunk égni az üzleti világban, vagy akár férjként, feleségként, anyaként vagy apaként, nagyszülőként is. Egy olyan folyamatról van szó tehát, amely sokkal általánosabb, mint azt elsőre gondolnánk, gondoltuk.

Milyen figyelmeztető jelekről beszélhetünk a jelenség kapcsán?

Különös lehet, de a folyamat valamiféle igényességgel kezdődik; azzal, hogy magas elvárásokat támasztunk magunk elé, magas ideáloknak próbálunk megfelelni, így újra és újra szembetaláljuk magunkat olyan kritikus pontokkal (akár a munkában, akár a magánéletben), ahol következetesen nem vesszük magunkat számításba, a bizonyítani akarásból kényszer válik. Természetesen nagyon nagy dolog, ha valakiben ott lobog a szenvedély tüze a mindennapokban, de minél inkább hajt valakit egy ideál, minél inkább szeretne valami igazán értékeset megvalósítani, annál veszélyeztetettebb lehet abban, hogy a kiégés útjára lépjen. A folyamat a legjobbakat fenyegeti leginkább, azokat, akik egy cél érdekében magukat nem kímélve próbálnak bizonyítani önmaguknak vagy éppen a környezetüknek. Elsősorban nem egy elvárásnak akarnak megfelelni, hanem egy belső ideál alakult ki bennük arról, hogy milyennek kell lenniük, hogyan kell tökéletesen teljesíteniük: a maximumot tekintik a minimumnak, és minden, ami az alatt helyezkedik el, számukra akár a nullával egyenlő teljesítmény. Emiatt olyan munkát, olyan terhelést is elvállalnak, amely – ha egy kicsit távolabbról szemlélnék, akkor láthatnák – önmaguk kizsigereléséhez fog vezetni, vagyis a fokozott erőfeszítés párosul önmaguk elhanyagolásával.

Valahogy mi, emberek, mindig találunk indokot arra, miért muszáj egy-egy újabb feladatra igent mondanunk...

Nagyon nagy jelentősége volna annak, hogy felismerjük, hogy mely pontokon kezdjük el túlvállalni magunkat. Remekül működik az a sémánk, hogy valamilyen ideológiai választ adjunk a bennünk felmerülő esetleges halk ellenvéleményekre, amelyek arról szólnak, hogy fontos, hogy magunkra is vigyázzunk. Ennek köszönhetően elkezdjük önmagunkat tartósan háttérbe szorítani, meggyőzzük magunkat arról, hogy: „Hát ezt nem lehet másképp
csinálni. Ilyen az élet. Ez most csak egy nehéz időszak.” Ebből fakadóan megjelenik a többletterhelés, amely logikusan többlet-erőfeszítést is igényel majd. Alapvetően ezzel nem is volna probléma: néha az életben többlet-erőfeszítést kell tennünk azért, hogy teljesíteni tudjuk a vállalt feladatainkat. Akkor van baj, amikor valaki folyamatosan így működik, és újra meg újra átlép bizonyos határokat a maga kárára. Ha valaki ezt hosszú távon, rendszerszinten működteti, rövid időn belül megjelennek az életében a kiégés folyamatának további fázisai. Amikor a többlet-erőfeszítés krónikussá válik, tehát napszámra, hétszámra, hónapszámra kell a tőlünk telhető maximumot nyújtanunk, valahonnan el kell vennünk az ehhez szükséges energiát. Ilyenkor a legkézenfekvőbb megoldást alkalmazzuk: saját magunk szükségleteit fogjuk háttérbe szorítani. Mindez pedig egy nagyon érzékeny, eleinte sokszor nem is látványos egyensúlyvesztéshez vezet.

Fotó: Gyarmati Lili

Jellemzően mely területek rovására biztosítjuk ezt a szükséges többletenergiát?

A családunkra, a házastársunkra, a gyerekeinkre, a saját feltöltődésünkre szánt időnkből farigcsálunk le ilyenkor. Néha ez csupán néhány perc, fél óra, egy-egy óra, azonban ezek az időmennyiségek szép lassan összeadódnak, mi pedig egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy több lesz a konfliktusunk, illetve egyre gyakrabban érezzük magunkat feszültnek. Könnyen dühbe gurulunk, úgy érezzük, a túlterheltségben kezdünk magunkra maradni, kevésbé számíthatunk a munkatársainkra, és a családunk is további elvárásokat támaszt felénk a megértés helyett. Egyre fáradtabbnak és energiátlanabbnak érezzük magunkat, miközben azt gondolhatjuk, mindenki így éli meg az életet, ez a természetes. De valójában közelről sem az.

Alkati kérdés, ha valaki hajlamos az ilyen típusú működésre, vagy egyszerűen korunk teljesítményorientált világában ez eleve elkerülhetetlen?

A legtöbbünkben megvan a hajlam arra, hogy önmagunkat háttérbe szorítsuk vélt vagy valós célok érdekében. De a kiégés semmiképpen nem egyszemélyes történet, azok az élő rendszerek, amelyeknek a tagjai vagyunk, nagymértékben elősegíthetik a folyamat kialakulását. Lelkiismeretes munkavállalóként például, ha igényes erkölcsiséggel rendelkezünk, és az ígért szavunkat mindig meg akarjuk tartani, egészen biztosan fenyeget bennünket a veszély. De családszinten is működhetünk olyan rendszerként, amelyben külön-külön egyik családtagunk sem mérlegeli azt, hogy – akár az ő igényeik miatt, akár a munkahelyi túlterheltség révén – ránk mennyi többletterhelés jut, így szabadon állítanak fel velünk szemben elvárásokat.

Ráadásul mindez nagyon gyors folyamat is lehet, akár néhány hónapról, maximum néhány évről is beszélhetünk. Sokszor, noha egyre gyakoribbá válnak a családi és a munkahelyi konfliktusaink, még ekkor sem értelmezzük helyesen a problémát a magunk számára. Folyamatossá válik a túlfeszítettségünk, elkezdjük fölélni a saját szellemi, lelki, érzelmi és fizikai erőforrásainkat és tartalékainkat. Egy idő után pedig óhatatlanul megjelennek a kiégés testi tünetei: fejfájás, gyomorfájás, állandó feszültségérzet, vérnyomásproblémák, látászavar, hányinger, alvászavar vagy éppen pánikroham. Ezeket a tüneteket azonban nem fogjuk összekapcsolni a kiégés folyamatával, holott annak szerves részei.

Félreértelmezzük a helyzetet, nem jelzésként értelmezzük a tüneteket, és dühösek leszünk a testünkre: miért pont egy ilyen jelentős megbeszélés előtt fáj a fejem? Miért nem érzem magam csúcsformában, holott egy fontos prezentáció előtt állok? Miért fáj a gyomrom minden reggel munkába indulás előtt? Azért, hogy a zavaró testi tüneteket csökkentsük, elkezdünk fájdalomcsillapítókat, altatókat, nyugtatókat szedni, emeljük a napi kávéadagot, hogy bírjuk a fokozott terhelést. Ahelyett, hogy észrevennénk a test figyelmeztető jelzéseit, úgy éljük meg ezt az állapotot, hogy a testünk ellenünk dolgozik, hisz nem segíti a fokozott erőfeszítéseinket. Ilyenkor sokszor tűzoltásszerű megoldásokhoz folyamodunk.

Melyek ezek a megoldások?

Általában három területen kezdjük el a tűzoltást: a pihenésben, a szórakozásban és a sportolásban. Hétvégente például 10-12 órás alvásokba menekülünk, mégis, amikor hétfő reggel felébredünk, úgy érezzük magunkat, mint akit agyonvertek, nem értjük, miért nem segített rajtunk a hétvége. Vagy épp ellenkezőleg: szombaton nekimegyünk az éjszakának, szórakozunk hajnalig, bízva abban, hogy ezzel sikerül felülkerekedni a hét során felgyülemlett feszültségen. Hétfőn azonban még rosszabb állapotban fogjuk elkezdeni a munkahetet, mint ahogy az előző pénteken abbahagytuk. Növeljük a sportolás intenzitását, hosszú távon azonban, ahelyett hogy csökkentené, ez is csak még tovább növeli az állandó fáradtságunkat. Ezek az ad hoc jellegű, tűzoltásszerű megoldások nemhogy nem segítenek, hanem még jobban felőrölnek bennünket. A valódi megoldást a rendszeresség jelentené.

Mit ért ezalatt?

A hosszú távú, stabil egyensúly érdekében meg kell tanulnunk megtervezni a napjainkat, a heteinket, a hónapjainkat és az éveinket, méghozzá úgy, hogy a tervekben mi magunk is szerepeljünk. Ha úgy tetszik, bele kell írnunk saját magunkat a naptárunkba: hogy mikor fogunk pihenni, sportolni, hogyan fogunk kikapcsolódni. Beleírhatjuk a feleségünket, a férjünket, a gyerekeinket, az édesanyánkat és az édesapánkat, illetve szabadon hagyhatunk hétvégéket, olyan pihenőidőket, amelyeket pluszban adunk magunknak, illetve a szeretteinknek. Máskülönben fel fognak őrölni bennünket a mindennapok. Mindehhez persze nem elég az, hogy felnyitunk egy határidőnaplót, és a kezünkbe veszünk egy tollat. Általában belső érzelmi munkára van hozzá szükségünk. Egyúttal folyamatosan jeleznünk kellene a környezetünk számára, ha egy feladat hosszú távon megterhelő többletenergiát igényel, így nemcsak önmagunkkal szemben érdemes őszintének lennünk, hanem a hozzánk közel állókkal is megpróbálhatjuk a visszajelzéseinkkel fejleszteni a rendszert (legyen akár családi, akár munkahelyi), amelyben veszélyeztetettek vagyunk a kiégésre.

Fotó: Gyarmati Lili

Mennyit számít a folyamat szempontjából, hogy képesek vagyunk-e nemet mondani?

A nemet mondás képessége nagyon fontos, még akkor is, ha ebből konfliktusaink származhatnak, vagy akár egyáltalán nem is sikerül érvényre juttatni a véleményünket. Önmagunk szempontjából ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy kimondtuk-e azt a nemet vagy sem. Hiszen ha kimondjuk, az azt jelenti, hogy mérlegeltük a helyzetet. A mérlegelés képessége az egyik fő tényezője a kiégés folyamatából való kiszakadásnak.

Ha tudjuk, hogy túlterhelt időszak következik számunkra, fontos, hogy azzal is tisztában legyünk, meddig fog tartani, így fel tudjuk mérni, mennyi energiát kell felszabadítanunk, átcsoportosítanunk az élet más területeiről. Egy terheltebb munkahelyi időszak esetén például megkérhetjük a családunkat, hogy egy ideig kicsit kevesebbet várjanak tőlünk. Ez azonban csak akkor működik jól, ha mindemellett azt is meg tudjuk nekik mondani, meddig fog mindez tartani, majd utána igyekszünk a többletenergiáinkat a munka helyett a családra, a barátokra összpontosítani, hisz méltányolnunk kell azt, hogy ők egy időre lemondtak rólunk. Állandó kommunikációra, illetve a közép- és hosszú távú egyensúlyok kidolgozására érdemes törekednünk, máskülönben konfliktusaink lesznek a családunkkal: oly mértékben mehet tönkre a családi egyensúly, hogy az aztán vissza fog hatni a munkavégzésünkre is.

Ehhez mindenekelőtt saját magunk számára kell tudnunk megfogalmazni, hogy mire is lenne szükségünk...

Pontosan! Nagyon fontos, hogy képesek legyünk emberszámba venni saját magunkat, és együttérzőek, megértőek legyünk önmagunkkal kapcsolatban. Tekintsünk magunkra is úgy, akár egy projektre, amelyet aprólékos szaktudással tervezünk meg, amelyben vannak rövid, közép- és hosszú távú céljaink. Enélkül meg fog változni az értékrendünk, ami azt jelenti, hogy már csak a rutin visz előre, és olyan módon beszélünk, cselekszünk, kapcsolódunk másokhoz, amivel mi magunk sem értünk egyet. Szembekerülünk a saját meggyőződéseinkkel, míg azokra, akik figyelmeztetnek minket, haraggal tekintünk. A beszűkültségünk egyre nő, akár a depresszióig.

Miért okoz mindez nehézséget az emberek számára?

A fő okot abban látom, hogy számos kulturális téveszménk van a sikerrel és a boldogsággal kapcsolatban. Azt gondoljuk, ha sikeresek leszünk, akkor majd jól leszünk: a boldogságot és az elégedettséget valamilyen feltételhez kötjük. Mindez pedig vesszőfutásra ösztönöz bennünket, rohanunk valami után, amiről azt hisszük, a boldogság, a siker záloga. Elindulunk tehát egy olyan félreértelmezett életúton, amelynek a végén éppen azt a két dolgot nem találjuk meg, amelyet annyira keresünk.

A boldogsággal kapcsolatos téveszméink egyike, hogy azt gondoljuk, a boldogság egy érzelmi-lelki állapot. A második, hogy erre mint célra kell törekednünk, amelyet ha elérünk, akkor majd kikezdhetetlenül, hihetetlenül jól fogjuk érezni magunkat, és ennek az érzésnek sosem lesz vége, hisz végre boldogok lettünk. A harmadik téves elgondolás szerint pedig mindez nagyon egyéni, speciális és személyre szabott események révén történik meg velünk. A boldogság azonban elsősorban nem állapot, hanem folyamat. Nem valamiféle cél, amelyre törekszünk, sokkalta inkább életvezetési irány és következmény. Valamint nincs szükség hozzá speciális cipőre, speciális zoknira, speciális nadrágra, speciális szemüvegre, speciális nyaralásra, speciális innivalóra vagy speciális hajszínre. A boldogság nem exkluzív. A téveszméink zsákutcába visznek bennünket, közben pedig nem értjük,
hogy miért nem vagyunk jól, hiszen azt gondoljuk, hogy pontosan abba az irányba tartunk, amelyből a boldogságnak kellene kikerekednie.

Mindez pedig összefüggésben van a siker félreértésével is. Miért ennyire fontos a siker? Azért, mert a sikerben azt sejtjük, hogy fölfedeznek, észreveszik, hogy milyen rendkívüliek vagyunk, megbecsülést és törődést, többletjavakat nyerünk általa. Dolgozunk, túlórázunk, túlvállaljuk magunkat – még ha sokszor legbelül úgy is gondoljuk, ennek nincs értelme – csak azért, mert azt várjuk, ez az út vezet a sikerhez, a sikert pedig a jólléttel azonosítjuk. A sikernek mindehhez azonban nem biztos, hogy van köze. A jóllét forrása sokkal inkább abban rejlik, hogy olyan értelmes tevékenységeket végzünk-e a mindennapokban, amelyekhez nemcsak magas szinten értünk, hanem amelyeket képesek is vagyunk szívvel-lélekkel képviselni. Elképzelhető, hogy nap mint nap önfeledten dolgozunk valamin, amiről szinte senki sem tud, mégis boldogok, elégedettek vagyunk, és teljesnek éljük meg az életet.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2016 telén.