Hogyan barátkozhatunk meg a hangunkkal? Milyen többletet adhat a hétköznapokhoz a rendszeres éneklés? Miért alkotnak jobb közösséget azok, akik énekelnek, mint azok, akik nem?

Magyarország legnagyobb közösségi kórusa, a közel ötszáz tagot számláló Csíkszerda alapító karnagya, Tóth Árpád arra bátorít, merjünk barátkozni a hangunkkal. Hiszi, énekelni mindenki tud, és hogy egy éneklőbb társadalommal befogadóbb és barátságosabb hely lenne a világ.

Énekelt neked az anyukád kiskorodban?

Szerencsére nagyon sokat. Pedig nem volt tökéletes hangja, de nem is ez az, ami igazán számít. Egy anekdota szerint Kodálytól egyszer megkérdezték, mikor érdemes elkezdeni egy gyermek zenei nevelését. Azt felelte: körülbelül kilenc hónappal a születése előtt, avagy nem is, inkább kilenc hónappal az édesanyjának a születése előtt. Az, ha egy anya énekel a gyerekének, akkor is elemi, erős és intim pillanat, ha nem a legtisztább a hangja. Nyomot hagy.

A legtöbben nehezen barátkozunk meg a saját hangunkkal.

Míg a víztükörnek köszönhetően évezredek óta tudjuk, hogyan nézünk ki, azzal, hogy milyen a hangunk, csupán az elmúlt száz évben szembesültünk. Azóta teszi lehetővé a technika, hogy visszahallgassuk a saját hangunkat, ami általában különbözik attól, mint amilyennek mi magunk belülről halljuk. Ez eggyel mélyebb trauma annál, mint hogy olyan könnyű legyen feldolgozni. Ráadásul a hangunk annyira őszintén a miénk, hogy ijesztő tud néha lenni a szembesülés.

Ennek ellenére nem ismerek olyan embert, aki nem szeret énekelni, és soha nem is szeretett. Szinte mindenkinek van egy olyan felidézhető pont a múltjában, amikor elvették a kedvét: ehhez elég egy-két szerencsétlen mondat. Pedig olyan ez, mint ha azt mondanánk egy csecsemőnek, ne próbálkozz a járással, ahogy látom, nagyon nem megy. Mert énekelni mindenki tud, ez egy tanulható dolog, egy folyamat, csak el kell hinni, hogy mindannyiunkban van valami zeneiség. Mindenkinek van hangja, és mindenkinek elég jó hangja van ahhoz, hogy ha kicsit dolgozik vele, egy közösségi kórusban, ahol többen éneklünk együtt, hasznos része tud lenni a hangzásnak.

Fotó: Gyarmati Lili

 Volt gyökere a családodban az éneklés szeretetének?

Nem igazán. Az édesanyám biokémikus, az édesapám villamosmérnök, egészen más világokban mozognak otthonosan. Mégis az első pillanattól kezdve támogattak, bíztak bennem, dacára annak, hogy egy olyan szakmába habarodtam bele, amelyről az ég világon semmit nem tudtak. Már hétévesen egyértelművé tettem számukra, hogy mennyire fontos nekem az éneklés: minden szombaton kóruspróbára jártam a várba, amikor pedig egy horvátországi nyaralás és a között kellett választanom, hogy Szent Erzsébet legendájának a gyerekszólamát éneklem Esztergomban a kórussal, egyértelmű volt, hogy az utóbbi mellett döntök. Anyukám itthon maradt velem, a helyünkre pedig beültek az autóba az unokatestvéreim, ők utaztak a családom többi tagjával a tengerpartra.

De soha nem láttam magam a szó divatos értelmében vett énekesként, mikrofonnal a kezemben, színpadon, tömegek előtt. Nem az előadó-művészet mivoltában érdekelt az éneklés, inkább mint létforma. Azt már egészen korán észrevettem, hogy komfortos számomra, ha énekelek, ha éneklő emberek között vagyok. Gátlásos gyerek voltam, nem találtam a helyem az iskolában az osztálytársaim között, féltem a közösségtől. Az egyetlen helyzet, amiben nem feszengtem, az volt, amikor együtt énekeltünk, az volt az a csatorna, amin keresztül kapcsolódni tudtam a többiekhez. Nem azért, mert elképesztően tehetséges lettem volna, vagy abban akartam volna kitűnni… Az tetszett meg benne, hogy olyankor mindannyian beletettük a közösbe, amink van, és ebből valami olyan dolog született, amit egyedül soha nem tudtam volna létrehozni.

Mennyiben ad többet, ha közösségben éneklünk?

Mindig lesznek kivételes tehetségű énekesek, de egyetlen világszínvonalú művész sem tud önmagában elénekelni egy harmóniát. Többedmagunkkal egészen más dimenziók nyílnak az éneklésben, mint ha egyedül tennénk. Amíg tart a közös éneklés, egy jobb világba varázsolódunk. Ez nem egy olyan fantázia, amelybe például egy könyvet olvasva merülünk. A közös éneklés egy olyan tökéletes, jobb társadalom, amely abban a pillanatban tényleg létezik, együtt alkotjuk, és mindannyian érezzük. Amikor több szólamban éneklünk, és egyszer az egyik szólam a fontosabb, akkor a többiek hátrébb húzódnak, és tudják, egy másik pillanatban majd ők lesznek a fontosak. Bármilyen különösen hangzik is, ez egy működő társadalmi szerződés.

Nagyon illékony pillanatok ezek…. Mit visznek el magukkal az emberek egy próba vagy koncert után ebből a jobb világból?

Előbb vagy utóbb mindennek vége szakad, így múlandóak azok a pillanatok is, amelyektől valóban értékes lesz az életünk. A közös éneklés is egy ilyen katartikus állapot, valami megkérdőjelezhetetlenül jó dolog. Az ilyen abszolút jó dolgok pedig bennünk maradnak, ezek azok, amik miatt szívesebben kelünk fel másnap, és még jobban becsüljük önmagunkat és a társainkat. Az emberek, akik együtt énekelnek, kevésbé bántják egymást, közösen lélegeznek, közös a testtudatuk, érzékenyebbek egymásra. Egy közösség, amely együtt énekel, tudja, hogy nem csak az létezik, amit lát.

Fotó: Gyarmati Lili

Mit ad hozzá a közös éneklés a mindennapokhoz?

Egyrészt vannak nagyon praktikus élettani hozadékai a rendszeres éneklésnek: az ember megtanulja tudatosabban használni a testét, különösen a tüdejét, többször vesz például sokkal mélyebb levegőket, ami nagyon egészséges. Az pedig, hogy nagyon sokat memorizálunk, hisz akár többórás programokat is tudnunk kell fejből, nagy pontossággal, számos agyi folyamatot támogat, többek között fejleszti a strukturált gondolkodást.

De önmagában már az sok váratlan hozadékkal bír, ha az ember egy ekkora közösség része lesz. Egy próbán százötvenen vagyunk egy nem túl nagy teremben, másfél órán keresztül, és ráadául össze is kell dolgoznunk: sokak számára ez egy olyan kihívás, amely elsőre meghaladja a komfortzónájukat, amit meg kell ugrani. Sok olyan kórustaggal találkoztam az évek során, akik eleinte nehezen találták a helyüket, de újra és újra eljöttek, mert szerettek közösen énekelni, és emiatt egy idő után leküzdötték a gátlásaikat, félelmeiket. Karvezetőként persze én is sokat tehetek azért, hogy érdemes legyen szembenézniük az esetleges nehézségekkel: ha úgy építem fel a próbákat, olyan zenei anyagot választok, hogy érdemes legyen miattuk kilépni a komforzónából.

Nem szoktunk el még mi, emberek attól, hogy így együtt legyünk?

Alig van ma már olyan tevékenység, amelyet nem lehet máshogy csinálni, csak úgy, ha tényleg találkozunk. Az éneklést nem tudjuk megoldani Skype-on vagy e-mailben. Amikor esténként egy próbán összejövünk, az elfeledett, de nagyon mélyen belénk kódolt érzéseket mozgat. Közösség vagyunk, emberek egy helyen, egy időben, akik éppen valamilyen közös célért dolgoznak, a maguk örömére, mindenki számára átélhető eredménnyel. Kevés hasonló helyzet adódik manapság az életben. És hiába a technológiai fejlődés, amelynek köszönhetően az utóbbi évtizedekben soha nem látott mértékben különböznek egymástól az egymást követő generációk, az ember attól még társas lény marad. Egy amerikai kutatás szerint például az amerikai fiatalok között soha ennyien nem jelentkeztek egyetemi kórusokba, mint napjainkban.

Fotó: Gyarmati Lili

A Csíkszerda 2009-ben alakult, mára az ország legnagyobb közösségi kórusvá nőtte ki magát. Mi hívta életre?

A Csíkszerda előtt Halas Dórival vezettünk egy kórust közösen, a Halastót, ami azért szűnt meg, mert más-más utak kezdtek érdekelni bennünket: Dóri egy kisebb, zárt közösségben hitt inkább, én pedig olyan kórusban gondolkodtam, amelyhez – kis túlzással – bárki és bármikor kapcsolódhat. Szakmailag és magánéletileg is nehéz időszak volt a kórus megszűnése, nem is éreztem utána magamban túl sok erőt ahhoz, hogy új kórust alapítsak, hogy kitaláljak egy új koncepciót. Közben viszont nem mehettem el a mellett a tény mellett sem, hogy a Halastó végével sok kórustag találta magát légüres térben. Miattuk indult útnak a Csíkszerda, egy barátom levette a vállamról az összes szervezési feladatot, nekem pusztán a zenével kellett foglalkoznom, azzal, ami amúgy is a világon a legjobban érdekel.

Mára az ötszáz főt közelíti a kórustagok száma. Nem lehet mindig egyszerű egy ekkora közösséget összetartani…

Szerencsére organikus volt a növekedés, bár így is akadtak kritikus pontok. Volt például egy év, amikor olyan sok új kórustag érkezett, hogy a régiek úgy érezték, már egy teljesen új közeg veszi őket körül. Néhányan ki is szálltak, aztán később visszajöttek. Fontos, hogy ezekre a helyzetekre időben reagáljunk, legyen szó akár egy kórusról, akár bármilyen más közösségről. Egy dinamikusan működő csoporttól nem várható el, hogy néha ne üssék fel a fejüket különböző nehézségek, ez természetes. De ha észrevesszük, hogy valami nem működik jól, reagálnunk kell a helyzetre, meg kell próbálnunk megoldalni azt. Még az sem baj, ha elsőre esetleg nem találjuk meg a legjobb megoldást – akkor próbálkoznunk kell tovább. Ritkán kedvetlenedek el, ha nem sikerül valami, inkább megpróbálom máshogy – talán ez a titok. A Csíkszerda esetében végül az jelentette a megoldást, hogy a kezdeti szerdai próbanap mellé behoztunk még egy hétfői alkalmat, és az újak akkor énekeltek. Később aztán ezeket a kereteket is kinőttük, alakult egy harmadik kórus is, csütörtökön, és úgy tűnik, ez így már elég mozgásteret ad a tagoknak, az újak és a régiek egyformán jól érzik magukat.

A Csíkszerda összeforrt a neveddel. Mi tesz valakit alkalmassá arra, hogy egy ekkora közösség katalizátora legyen?

A középsikolában vettem észre először, hogy van érzékem ahhoz, hogy átlendítsem az embereket a közös éneklés felé vezető holtpontokon. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumba jártam, az osztálytársaim között számos jobb zenész, jobb zeneszerző akadt, mint én, de valahogy mégis úgy alakult, hogy a közös énekléseket, zenéléseket én fogtam össze. A legfontosabb talán az, hogy higgyünk abban, amit csinálunk, higgyük el, hogy értékes, hogy van tere, még akkor is, ha a világ esetleg éppen nem is abba az irányba halad. 

Biztosan van valamennyi közöm nekem is a Csíkszerda dinamizmusához, de valójában az az erő, amit a kórus képvisel, az nem az én erőm, hanem azé az ötszáz lelkes és önzetlen emberé. Az én helyzetem a kórusban nagyon egyszerű: szeretem, amit csinálok, és csak azzal foglalkozom, ami valóban érdekel. Nem vállalok részt olyan feladatokban, amelyeket nem élvezek, és erre buzdítom a kórustagokat is. Soha senkit nem kérek például arra, hogy jöjjön próbára – jöjjön akkor, ha valóban kedve van. Mivel sokan vagyunk, minden feladat – legyen az akár a Kórusok Éjszakájának megszervezése, akár a kórus napi szintű koordinálása – olyan gazdára talált, aki valóban örömmel foglalkozik vele.

Ez a közösség hétről hétre megerősít abban, hogy a Csíkszerda a legjobb dolog, ami az eddigi életemben történt velem, és nem csak szakmai értelemben: csodálatos emberek egytől egyig, akik értékes részei a társadalomnak, és jobb hely tőlük a világ.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2018 őszén.

Fiatal. Tehetséges. Impulzív. Zsigeri. Öntörvényű.
Soha nem tanult festeni.
A képeit mégsem lehet nem észrevenni.
Závorszky-Simon Márton festővel beszélgettem...

Milyen gyerek voltál?

Kívülről biztos vidámnak tűntem, eleven voltam és rossz, mégis tele önsajnálattal. Szomorú voltam, elveszettnek éreztem magam, a korombeliekkel sem bandáztam sokat. Szerencsére mindig Budapest külső kerületeiben laktunk, így naphosszat csatangolhattam a város szélén. Megtanultam egyedül lenni saját magammal.

A festészethez elmélyülésre van szükség; arra, hogy az ember elvesszen a saját világában. Ez a fajta befelé figyelés mindig jellemző volt rám: már gyerekként is folyton a saját belső univerzumomba menekültem a külvilág zajai, a konfliktusok elől. Négyévesen „újságot írtam”, aztán a szuperhősök jöttek, kamaszként a Kretén magazin stílusában rajzoltam sokat. Mindig a részem volt, hogy rajzolok. Egyszer láttam valahol egy Kandinszkij reprodukciót a nagymamámmal – ahogy hazaértem, azonnal megpróbáltam valami hasonlót festeni.

Forrás: zavorszky.com

Volt a családodban gyökere a művészetnek?

Igen is, meg nem is. Az anyai nagyapám orgonaművész és zongoratanár volt, apám szerszámgéplakatos apja pedig szabadidejében romantikus vasrózsákat hegesztett. Nagyanyáim szépen rajzoltak: egyiküket felvették a Zsolnay Porcelángyárhoz is porcelánfestőnek, de a családja máshogy döntött, így végül a cipőgyárban dolgozott. A szüleim az élet egészen más területein mozognak.

Te is más irányba indultál az érettségi után…

A gimnáziumban elcsendesedett bennem az alkotás, szinte el is felejtettem, hogy tudok rajzolni. Rengeteget sportoltam, csapatban kétszer lettem magyar evezős bajnok. A sport leföldelte a melankóliámat, a frusztrációimat, a bennem kergetőző feszültségeket. A reál tárgyak voltak a másik nagy szerelem. Mindig is jó voltam belőlük. A családom anyai ága otthonosan mozog a természettudományok világában, középiskolásként Kanadában élő másod-unokatestvéreim tudományos publicisztikáit fordítgattam. Idealista voltam: segíteni akartam a bolygónak, harcolni a környezetszennyezés ellen. 2007-ben környezetmérnöki tanulmányokba kezdtem a Műszaki Egyetemen. Igaz, az idealizmus azóta megkopott, és már a festészetet tekintem hivatásomnak, mégis a mai napig környezetkutatóként dolgozom. Amúgy sok a hasonlóság: a kutatói munkához legalább olyan fokú elmélyültségre van szükség, mint egy kép megfestéséhez.

Mikor kezdtél újra festeni?

Mindig is úgy éreztem, nem beszélek egy nyelvet senkivel. Az egyetemista éveim alatt ez a megnemértettség-érzés diagnosztizálhatóvá vált, a művészet pedig egyfajta terápiaként jelent meg az életemben, ami ajtót mutathat, kifelé a klinikai depresszióból.

Van Gogh életrajzi könyvével kezdődött az egész. 20 évesen bukkantam rá egy barátom könyvespolcán. Sorsszerű találkozás volt: olyan érzékletességgel fogalmazta meg, micsoda boldogság, amikor valaki ki tudja fejezni magát formákkal és színekkel, hogy úgy éreztem, nekem is erre van szükségem. Egy könyv kellett ahhoz, hogy emlékeztessen, tudok rajzolni, hogy képekkel is el tudom mesélni, mi zajlik bennem. Néhány hónappal később jött a vászon, a festék… Olyan érzéseket tudtam általuk kifejezni, amiket szavakkal képtelen voltam, és ez nemcsak megnyugvást adott, de nagyon komoly önismereti munkát indított el bennem.

Mi volt a legelső képed?

Egy kis tájrészlet volt, fák és füvek. A soroksári Tesco mögötti susnyás.

Gyorsan felismertem, hogy a festészet számomra nem csupán terápia, hogy nekem ez megy, hogy ebben én jó vagyok. Már a legelején is nagyon impulzívan dolgoztam. Percek alatt megfestettem egy önarcképet, és tudtam, éreztem, hogy ereje van. Ráéreztem az anyagra, a legnagyobb természetességgel tudtam kifejezni magam, olyan erőket tudtam megmozgatni, amit semmi mással. Sokszor még engem is meglepett, amit a vásznon láttam.

Felszabadító volt találkozni ezzel a lendülettel. Ösztönösen jött az egész, nem voltak tanult mozdulatok, nem voltak szabályok. Egyszerűen fogtam, és felhasználtam az érzéseket, amiket éppen magamban találtam.

Forrás: zavorszky.com

Autodidakta vagy, nem jártál a képzőre. Nem hiányzott egy hasonszőrű közeg?

Azt hiszem, mindenhonnan kilógok: nem tudom, milyen érzés lehet tartozni valahová. Vágyom rá, hogy tartozzak valakikhez, ugyanakkor mostanra megszerettem a magányosságomat is.

A képeimre is csak a legritkább esetben kérek visszajelzéseket. Elég öntörvényű vagyok. Persze, sokan elmondják, mit gondolnak a festményeimről, én pedig örömmel meghallgatom, milyen érzéseket váltanak ki belőlük, de mindez megmarad a kíváncsiság szintjén. Nem kérek tanácsot, nem hallgatok másokra. Néhány éve felvettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületbe, máshol fődíjat, különdíjat nyertem – mindez nagyon megtisztelő, fontos visszajelzés a munkámmal kapcsolatban, de mégis úgy érzem, nincs szükségem visszaigazolásokra ahhoz, hogy tudjam, tehetséges vagyok. Van bennem egy nagyon erős belső tudatosság azzal kapcsolatban, hogy mire vagyok képes, és hogy amit csinálok, az jó. A világ számos dolga megkérdőjeleződött bennem az évek során, de ez sosem.

Van kedvenc saját képed?

Vannak képeim, amiknél azonnal éreztem, hogy rendben vannak, hogy faszák, de volt persze olyan is, amit később már nem láttam jónak, és elpusztítottam, kidobtam vagy lefestettem. Csak azokat hagyom meg, amikkel ki tudok békülni, de nincs kedvenc képem a sajátjaim közül, nincs olyan, amitől ne tudnék megválni. Minden képpel megfestek magamból, és ezáltal feldolgozok, elengedek valamit. A folyamat végtermékéhez már nem ragaszkodom.

Az átélt dolgok inspirálnak, az életem van a vásznakon, hogy mi volt éppen a lelkemben; megmutatják a poklaimat, a küzdelmeimet. Mindig másról mesélnek: ha egymás mellé tesszük őket, kirajzolják az utat, amit máig bejártam. Ott van bennük a korai húszas éveimre jellemző depresszió és sötétség, majd ez átúszik egyfajta kiégettségbe, zordságba, aztán annak az időszaknak a frusztráltsága jelenik meg bennük, amikor hatalmas fájdalmakkal éltem a mindennapokat.

Forrás: zavorszky.com

Mi történt?

Még egyetemistaként egyik napról a másikra sántítani kezdtem. Néhány nappal később már felkelni sem bírtam a fájdalmak miatt, ha muszáj volt, két mankóval tudtam csak járni. Mindenem fájt, a gerincem, a medencém, a keresztcsontom, a lábaim. Orvosról orvosra jártam, de hosszú hónapokig nem volt kézzelfogható magyarázat, csak találgatások. Egy év után végül gerincgyulladással járó autoimmun betegséget diagnosztizáltak. 2013 tavaszán kezdődtek a fájdalmaim, 2015-ben tudtam újra mankó nélkül járni. Nagy élmény volt, amikor újból körbe tudtam sétálni a játszóteret. Ma pedig már futok és bringázok is, újra.

És milyenek a képeid most?

Megint látszik egy átmenet: szelídültek. Egyre több a szín, harmonikusabbak. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a múltam egyre nagyobb részét sikerült már feldolgoznom, illetve annak, hogy odafigyelek magamra, és megpróbálom megérteni, ki vagyok. Sosem értettem azokat a művészeket, akik ki- vagy megtalálnak maguknak egy stílust, és évtizedeken keresztül úgy festenek. Mindig ugyanúgy és ugyanazt. Nekem ebből hiányzik az élet: én csak azt tudom elmesélni a vásznon, ami éppen zajlik bennem, az pedig folyton változik.

Kevesebb nehéz életszakasszal a hátam mögött valószínűleg nem festenék, nem lenne szükségem erre a kifejezésmódra. Így viszont a képeim sokszor sötét dolgokról mesélnek, amik egy életre nyomot hagytak bennem, még akkor is, ha mára megtanultam őket a helyükön kezelni. Ugyanakkor remélem, majd azt is megmutatják, hogy fel lehet állni, ki lehet jönni a legreménytelenebb helyzetekből is.

Mit szeretnél, mit meséljenek rólad tíz év múlva?

Jó lenne egyre több tájképet festeni, misztikusabb képeket, amikben ott van ugyan az emlékezés melankóliája, mégis harmonikusak, mert már nem a primer fájdalomról és a szenvedésről szólnak. Régi-régi belső tájakra utazni, újra gyerekként látni, érezni az erdőket, a mezőket, az eget, a napot. Megtalálni az egykori érzelmeket; magamat a természet igazságában.

Závorszky: Painting Young mother from Závorszky-Simon Márton on Vimeo.

Mindig ismerős, közeli. Természetes és közvetlen. Minden szerepével új inspirációt nyújt: alakításaiban önmagunkra, saját kérdéseinkre ismernünk, akár csábos varázslónőt játszik, akár öntudatára ébredő, modern nőt alakít. 

A Nóra – Karácsony Helmeréknél című előadás címszerepéért számos szakmai díjat kapott, miközben az elmúlt évek egyik legemblematikusabb magyar televíziós sorozatában, az Aranyéletben nyújtott alakításáért is neki ítélték a legjobb színésznő díját.

Ónodi Eszterrel néhány nappal a Katona József Színház legújabb bemutatója, az Ithaka után beszélgettünk. 

Különös utazásra hívjátok a nézőt az Ithakában, ebben a 21. századira hangszerelt Odüsszeusz-történetben... 

Már a bemutató óta eltelt rövid idő alatt is nagyon különböző vélemények jutottak el hozzám az előadásról: van, aki úgy gondolja, túlságosan is a mai ízlés szerint való, mások szerint viszont Homéroszt ma már nem lehet úgy elmesélni, ahogy le van írva, hanem csak így, 21. századi nyelven és formákkal kell megszólalnia, le kell fordítani a mai színházi eszköztárra. Nagy Ervin játssza Odüsszeuszt, mi nyolcan lányok pedig a bolyongását meghatározó nőalakokat. Szokatlan, hogy ennyi női energia van a szípadon: más az egyensúly, mint amit a korábbi filmes vagy színházi munkáimnál tapasztaltam. Ráadásul az előadás rendezője is nő. Székely Krisztával másodszor dolgozunk együtt: végtelenül tehetséges, biztos kezű fiatal rendező. A Nóra – Karácsony Helmeréknél volt az első közös munkánk, amely minden szempontból más előadás: hangulatát, formáját, problematikáját tekintve is.

A Nórát 2016 decemberében mutattátok be, és rövid időn belül nemcsak közönségsiker lett, de a szakma is számos díjjal elismerte. Számítottatok ilyen fogadtatásra?

Bátor vállalás volt, hogy Nóra szerepét, aki az eredeti Ibsen-drámában egy huszonéves, fiatal lány, rám, egy negyvenes nőre osztották. Bevallom, még a bemutató után sem gondoltam, hogy ennyire sikeres lesz az előadás. Színésznőként persze az is nagyon jólesik, hogy a szakma ilyen elismeréssel fogadta – különösen, mivel sok színházi díjat még nem kaptam a pályafutásom alatt –, de az igazi boldogság talán mégis inkább az, hogy a közönséget is megfogta benne valami. Van a Katonában egy hagyomány: az évad végén a sikerdarabokat nagyobb szériaszámban játsszuk, hogy azok is megnézhessék, akik nem jutottak el év közben, vagy nem kaptak rá jegyet. Dacára annak, hogy ez egy karácsonyi történet, minden alkalommal tele volt a nézőtér a nyári melegben is, a széksorok mellett is álltak az emberek. Akkor érteztem meg igazán, hogy ez az előadás nemcsak nekünk fontos, akik létrehoztuk. 

Ibsen darabja a 19. század végén egyfajta kiáltvány volt, ami merészen nyúlt egy akkoriban igen kényes témához. Mennyiben érvényes ma, 150 évvel később ez az üzenet?

Az egész a hangsúlyok kérdése. 1879-ben, a darab ősbemutatójának idején, a női egyenjogúság és önállóság kérdése volt a középpontban. Elhagyhatja-e egy nő a családját? Képes-e rá, hogy más utat járjon, mint amit a társadalom számára kijelölt? Ma már nem lepődünk meg azon, ha egy nő kilép a nem működő házasságból, így egyértelműen nekünk is máshová kellett helyeznünk a fókuszt. Azt szerettük volna megmutatni Nóra történetén keresztül, mit tehet a hazugság a családdal, és milyen az, amikor az egyszer csak napvilágra kerül, és mindent magával sodor. Milyen felismeréseket szül, milyen szembenézésekre késztet? Milyen súlya van annak, amikor az ember hangosan kimondja: 14 éve együtt élek egy idegen emberrel, és három gyerekem van tőle. Amikor elhangzik ez a mondat, mindig nagy sóhajok szakadnak fel a nézőtérről. Szerintem fontos és felkavaró előadás, engem is megérint, akárhányszor csak játszom.

Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

Hová helyeznéd Nóra szerepét a pályafutásodban?

Mindenképpen a legfontosabb színházi szerepeim egyike. Több mint húsz éve játszom a Katonában, nagyon sok jó előadásban szerepeltem, de talán egy kezemen meg tudom számolni, hány volt közöttük olyan, amit úgy vittem a vállamon, mint ahogy a Nórát viszem. Aminek ekkora súlya volt. Ez gyönyörű kihívás és hatalmas felelősség: ha egy este éppen nem vagyok formában, akkor az egész előadás nem megy úgy, ahogy kellene, hiába zseniálisak a partnereim. Nóra van középen, róla szól a történet. Impulzív, nagy ívű szerep, rengeteg színét meg tudom mutatni ennek a nőnek abban a másfél órában, aki egészen más ember az előadás végén, mint az elején. 

Mielőtt megszületett ez az előadás, egy ideje már mondogatták a barátaim, hogy ennyi Katonában töltött év után kellene már játszanom egy olyan szerepet, ahol az előadás végén én állok középen a színpadon, én hajolok meg utoljára. Ez nem túl gyakran történt meg velem az eddigi pályafutásom során. Sok olyan évad volt a színházban, amelyben minden előadás, minden próbafolyamat egyfajta nagyon magas színvonalú csapatépítő tréning volt, amiben mindenki a lehető legtöbbet hozta ki magából, de nem volt olyan kiemelt szerep, amely önmagában végigszántotta volna a nézőteret. A Koccanásban például hiába voltam ugyanúgy végig a színpadon, mint most a Nórában, a szerep mégsem volt olyan emlékezetes, nem hagyott olyan mély nyomot, hogy ha valaki majd évek múltán végiggondolja a színházi pályafutásomat, egyáltalán megemlítse. Megesik néha az is, hogy hiába jó egy előadás, csak a legelvetemültebb katonásokhoz jut el. A Nóra ebben a tekintetben is fontos: átütött egy határvonalat, nemcsak a Katona-rajongók emlékeznek majd rá, szélesebb rétegeket is megszólított.

Szinte Nórával egy időben megtalált egy másik főszerep is, Jankáé, az HBO tévésorozatában, az Aranyéletben.

Régóta szerettem volna már egy HBO-produkcióban dolgozni: részt vettem a Társas játék és a Terápia castingjain is, de végül akkor nem engem választottak. Úgy gondoltam, teszek egy utolsó probát az Aranyélettel. Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam Janka szerepét, de még akkor sem tudtam szinte semmit a sorozat koncepciójáról. A castingokon csupán néhány jelenettel találkoztam, mindenki csak körvonalakban beszélt, még a műfajt sem tudtam belőni. Szatíra lesz? Krimi? Szociodráma? Vagy egy újabb Rém rendes család? Néhány héttel később megkaptam a forgatóköny első nyolc könyvét. Emlékszem, éppen Pécsre indultunk vendégjátékra a színházzal, én pedig – aki nem tudok autóban olvasni – még a benzinkúton sem szálltam ki a többiekkel a buszból, annyira vitt magával a történet. Odafelé elolvastam az első négy könyvet, visszafele a második négyet. Nem bírtam letenni, rágtam a körmöm, hogy mi lesz a következő fordulat.

Janka finoman szólva is ellentmondásos karakter, merőben más, mint amilyenekben korábban láthattunk.

Szeretem az olyan feladatokat, amelyek kivisznek a komfortzónámból, amelyek távoliak, szélsőségesek: Jankáé is ilyen. Szükség van ezekre, hogy ne legyek modoros, ne rutinból dolgozzak, ne megszokásból játsszak, és szerencsére újra és újra meg is találnak az ilyen szerepek. Talán emiatt nem féltem sosem a beskatulyázástól. Ha esetleg úgy éreztem, zsinórban háromszor egymás után hasonló szerepet kell eljátszanom, én magam kerestem meg, hogy tudom őket megkülönböztetni egymástól. A legnagyobb kihívás számomra ebben a szerepben, hogy a karakter semmiképp ne ragadjon le az egysíkú, kiszámítható, klasszikus mesejátékbeli gonoszok szintjén. Az volt a feladatom, ahogy ahol csak lehet, árnyaljam Janka személyiségét. Persze, továbbra is sok az olyan kommentelő, aki meg tudná őt fojtani egy kanál vízben, de szerintem ez a nő ennél sokkal összetettebb figura.

Fotó: HBO

Mitől izgalmas ez a karakter?

Nagyon erős és karizmatikus, van valami megkerülhetetlen tehetsége az élethez. Olyan, mint a macska; bárhonnan leesik, mindig a talpára érkezik. Tud a pillanatra reagálni, vág az esze, mint a borotva, soha nem adja fel – noha az eszközei néha megkérdőjelezhetők. Hihetetlen életöszön van benne, önmagát és a családját bármilyen mélyről kirángatja, ha a hajánál fogva is. Bízom benne, hogy meglepi majd a nézőket az ősszel induló harmadik évadban is. Az egyik szemem sír, a másik nevet, hogy ezzel az évaddal elköszönünk a nézőktől, de közben abban is biztosak vagyunk, ez az a pont, ahol méltón be lehet fejezni ezt a sorozatot. Remélem, megtalál még valami hasonló lehetőség. A mi szakmánkba bele van kódolva egyfajta bizonytalanság, lehet, hogy újabb húsz évet kell várnom, mire szembejön velem egy újabb Nóra vagy Janka. Sajnálnám, mert tele vagyok energiákkal.

Főiskolásként a film vagy színház vonzott jobban?

Az első években egyáltalán nem forgattam, miközben mindenki más főiskolás vizsgafilmekben játszott körülöttem, nem is készültem filmes pályafutásra: azt gondoltam, azért nem foglalkoztatnak a pályakezdő rendezők, mert nem vagyok elég izgalmas számukra. Harmadéves voltam, amikor forgatni kezdtek velem már pályán lévő, neves rendezők, és szerencsére azóta is számol velem a filmes szakma. Mindkét műfajnak megvan a maga szépsége. A film fennmarad, megőrzi az arcom az utókornak, ugyanakkor a felvételek után semmilyen kapcsolatom nincs már az anyaggal, a rendező dolgozik vele még hosszú hónapokat, az ő szeme alakítja ki a végeredményt. A színházban, noha jóval illékonyabb műfaj a filmnél, sokkal több lehetőségem van arra, hogy közvetlenül hassak az emberekre.

Már főiskolásként a Katona József Színház színpadán találtad magát, amely akkor is az ország egyik vezető színháza volt. Nem ijedtél meg?

Ijesztő volt, de közben nagyon izgalmas is. Az első szerepem a Szeget szeggel női főszerepe volt: egy apácanövendéké, akit megzsarol az uralkodó. Utóbbit Benedek Miklós játszotta, aki a főiskolán a párhuzamos osztály osztályfőnöke volt. Teljesen skizofrén állapot volt: az egyik nap ráköszöntem a Vas utcában, hogy „Jó napot, Tanár Úr!”, a másikon pedig együtt játszottunk a színpadon. 1996-ban kerültem a Katonába, még abban az évben két nagy szerepre is beugrottam, már futó darabokba. Közben forgatni kezdtem játékfilmekben is. Nagyon intenzív időszak volt.

Mit tanított a Katona a színházról?

A munka tiszteletét, alázatot, hogy merjek kérdéseket feltenni, tudjak jól próbálni, hogy folyamatosan nyitott legyek a rendezők felé. Nem szabad megelégedni azzal, ami első körben jónak, működőképesnek tűnik, kell hogy legyen egy saját belső igény arra, hogy ne ragadjak le az első megoldásnál, hogy a legtökéletesebben, legkoncentráltabban csináljam a dolgomat. Sokféle ember megfordult a Katonában az elmúlt húsz évben, mindenki saját koncepcióval érkezik, más világokkal, más értékrendekkel, amelyekhez meg kell tanulni jól, okosan és kíváncsian viszonyulni. Nagyon magas színvonalú emberekkel dolgozhatok, dolgozhattam együtt színésznőként ebben a színházban, és ezt a színvonalat próbálom máshol is megteremteni magam körül.

Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

A Színművészeti Főiskola előtt jártál az ELTE angol szakára is. Miért a vargabetű?

Visszatekintve már látom, sok jele volt annak, hogy én való vagyok erre a pályára, de sokáig nem voltam benne biztos, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy ezt az álmomat komolyan vegyem. 20 évesen próbáltam meg először a felvételit, elsőre nem is sikerült. Még azon a nyáron beiratkoztam viszont Ascher Tamás zalaszentgróti színjátszótáborába, ami fantasztikus élmény volt, és egyszer és mindenkorra megszüntette bennem a kérdőjeleket. Egyértelművé vált, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.

Mit jelent, hogy nem engedted meg magadnak?

Kamaszkoromban a szüleim nagyon óvtak ettől a pályától: mindketten reál beállítottságú emberek, gyakorlatias mérnökök, féltettek, hogy milyen élet vár rám színésznőként. Kamaszkori álomként kezelték a lelkesedésemet, magukat is biztatták: elmúlik. Nem ismerték ezt a világot, az aggodalmuk teljesen érthető volt. Kicsit örültek is, amikor az első próbálkozásra nem vettek fel a főiskolára. Én viszont csak nem nőttem ki az álmomat: elkezdtem a színművészetit, egyre többet láttak színpadon, később filmben, megszokták az új világomat, nagyon büszkék arra, amit csinálok.

Mi az, amit tőlük, otthonról hoztál útravalóul?

Anyukámtól a temperamentumát örököltem, de sok van bennem apám szorongásra hajlamos természetéből is. Megtanítottak rá, hogy az élet minden területén alapos legyek, és tisztességes a munkámban. Az viszont már egy tanulási folyamat része, hogy ehhez társul egyfajta lazaság, rá kellett jönnöm, hogy az alaposság nem lehet egyenlő azzal, hogy görcsölök dolgokon, semmit sem szabad mindenáron akarni, tudni kell elengedni dolgokat. Sokan társítanak a színészettel egyfajta bohémságot, hát én nem vagyok az, kicsit sem. A mindennapokban sem vagyok exhibicionista, a társaságban egészen biztos, hogy nem én leszek az, aki a vicceket meséli. Viszont a poénokon hangosan és önfeledten tudok nevetni. Rejtőzködőbb típusú ember vagyok: ha választhatnék a láthatatlanná tévő süveg és a minden figyelmet magamra irányító reflektor között, a süveget választanám. Sokkal szívesebben nézem és figyelem az embereket, próbálom leolvasni, mi van a mondataik mögött.

Az alapvető mintákat, amelyek alapján felépül az életem, szintén a szüleimtől hozom. Nehezen tudnám például elképzelni, hogy a fiam csonka családban nőjön fel. A szüleim ötvenéves, jókon és rosszakon keresztülívelő házassága lebeg példaként a szemem előtt, amikor családban gondolkodom. Valószínűleg azzal, hogy nem vállaltam második gyermeket, amellett, hogy a szakmánkkal nagyon nehéz összeegyeztetni az anyaságot, szintén az ő mintájukat követem: én is egyke vagyok, a szüleimnek sincsenek testvéreik.

Fiad, Zsigmond 12 éves. Melyik világ csábítja inkább, a művészeté vagy a realitásoké?

Nagyon izgatja az a művészélet, amelyet az édesapjával élünk, most éppen humorista szeretne lenni, de persze ebben az életkorban ez gyorsan változik. Bármilyen pálya mellett dönt is majd, támogatni fogom, arról viszont próbáljuk lebeszélni, hogy már gyerekként belekóstoljon a színház világába. Kevés olyan gyermekszínészről tudunk, aki később, felnőttkorában is megállja a helyét a szakmában, így inkább arra buzdítom, hogy ha valóban úgy dönt, hogy ezzel szeretne foglalkozni, akkor bőven ráér 18 éves korában elköteleződni. Fontos, hogy megértse, hogy ez a szakma sokkal több, mint ismertség és csillogás, és lássa, hogy micsoda kemény munka, mennyi lemondás és alázat van a sikerek mögött. Igyekszem példát mutatni neki abban, hogy ne csak a színét láthassa a dolgoknak, de legyen tisztában a fonákokkal is.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2018 nyarán.

Oké, persze, hivatkozhatnék arra, mennyire gyorsan pörög az élet, és milyen sok a történés benne - de inkább csak lusta voltam folytatni a Budai Zöldet. Legalábbis mindig volt egy tök jó kifogásom, hogy miért ne. Remekül el is hittem mindegyiket. Egészen ma reggelig. Február végén köszöntem el a túrától a Vérmezőnél, úgyhogy pont onnan folytattuk ma a Frodóval, ahol anno abbamaradt. Volt nálunk kutyakeksz, szendvics, labda (nyilván) - és rengeteg víz. 

 
Azt mondta nekem valaki, az az egy baj van ezzel a Budai Zölddel, hogy a városban halad. Igaza is volt, meg nem is. Mondom, miért... 

Tényleg igaz, hogy egy sor már unásig ismert helyszínen visz át ez az útvonal (láttam már a Vérmezőt, a Városmajort vagy a Normafát is éppen eleget), és lényegesen több az autó, az ember, a civilizáció, mint ami jólesik, de közben meg olyan utcákat barangoltam be ezzel a szakasszal, ahová aligha keveredtem volna el másképp. Sosem vágytam volna például csak úgy magamtól az Evetke útra. Pedig... :)

Ráadásul egy csomó izgalmas ház jött szembe: olyanok, amik sok-sok évtizeddel a hátuk mögött a mai napig iszonyú menők, vagy épp olyanok, amik rendkívül büszkék a kilencvenes évek ízléstelenségére, de minek. 

A Vérmezőtől a Városmajor felé vettük az irányt. Már ezen a szakaszon egy csomószor eltévedtem, elveszett a jelzés egyfolytában, ha nincs a Szépkilátás blog szuper térképe, sírva fakadok: mondjuk a városmajori templom előtt, a szőttesárusok mellett. Aki rám hallgat, ki is hagyja ezt a majoros bolyongást, és megy egyből a Csaba utca felé, azt nem lehet megúszni úgysem. 

Mert itt kezdődik a feketeleves. Persze, sejtettem, hogy nem kedves kis lankákon jutok fel a Normafára... De az igazság kegyetlen: gondolj annyi lépcsőfokra, amennyi még épp jól esik, és szorozd meg százzal. Csaba csak egy laza kis intro ahhoz képest, ami később jön.

A Csaba utcai lépcsőn felértünk a Kis-Svábhegyre, ami onnan kapta a nevét, hogy Buda visszafoglalásakor, 1686. szeptember 2-án a sváb tüzérség itt adta meg a jelet az utolsó rohamra. Nagy pedig nem lehetett, mert csak 258 m magas szegény. 

A Kis-Svábhegy után kereszteztük a sokkal kevésbé romantikus Istenhegyi utat, aztán a Szendrő utcán át a Fogaskerekű felé vettük az irányt. Ezen a szakaszon a Zöld egy darabig összefonódik a Szent Jakab zarándokúttal. Két végtelen lépcsősor között pedig ilyen csigákba lehet botlani...

Egészen elvesztem itt az utcanevekben: kiderült például, hogy az Óra út a Tündér utcába vezet, a Költő utca pedig a Hangya utcával és a Tücsök utcával is párhuzamos - mint aki nem tudja eldönteni, mit akar...

A Fogaskerekűnél egy éles balossal, fittyet hányva a Szépkilátás Cukrászda jegeskávéjára, a Karthauzi utcán mentünk tovább, aztán a Zöld az Evetke úton keresztül a Széchenyi-emlék útra, a Széchenyi-emlékműhöz vezetett. 

Innen már tényleg csak egy nagyobb köpés (és még néhány lépcső) a Széchenyihegy, ahol a józan ésszel dacolva nem pattantunk fel a Gyermekvasútra, hanem battyogtunk tovább a sínek mellett a Normafáig. Nagy szerencse, máskülönben ebbe a lepkébe egész biztosan nem futunk bele. 

Fogalmam sincs, hány km volt pontosan az út. Meleg volt, nekem meg izomlázam is, körülbelül 4-5 óra volt felérni, azt hiszem. 

Errefelé van egy sokkal precízebb szakirodalom. :)

Mosolyog a szeme, az egész lénye derűt sugároz, és bizonyosságot, hogy tudja, ki ő, és hol a helye, mi a dolga a világban. Művész, feleség, édesanya, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Tenki Rékával beszélgettem.

Nagyon fiatalon találkoztál a színház világával.

Gyerekként a szerves részem lett ez a közeg, a mai napig ez az, amit a legjobban értek, ahol a legnagyobb biztonságban érzem magam. Édesapám fővilágosító volt a debreceni színházban. Hatan nőttek fel testvérek, gyerekként állandóan kisfilmeket forgattak egymásról, szórakozásból, hármukat menthetetlenül beszippantotta a művészet világa. A nagybátyám ügyelő volt Debrecenben, a nagynéném pedig az Operaház fodrászaként ment nyugdíjba. Már kisgyerekként sokat ücsörögtem apám mellett a fénypultnál, később iskolásként is beszaladtam hozzá suli vagy különóra után, ha még dolgoznia kellett, megvártam, megírtam a leckét, beszélgettünk... Közben pedig felfedeztem a színházat, megtanultam a szabályait, kiismertem a működését: tudtam, mikor kell csendben maradni, melyik ajtó hova nyílik, hová állhatok a takarásban, hogy ne legyek útban, de láthassam az előadást, melyik hátsó ajtón jutok fel leghamarabb az apukámhoz a világosítótárba.

Anyukám ugyan nem szakmabeli, a debreceni vérellátóban dolgozik, de nagyon érzékeny a művészetekre, a húgommal neki köszönhetjük az irodalom iránti érdeklődésünket, rengeteg verset olvasott, tanított nekünk. A művészetszeretetét még a munkájába is belecsempészi: legutóbb például képzőművészeti kiállítással egybekötöttt véradást szervezett. Apu megmutatta, mi a színház, anyu pedig elmagyarázta, mit is láttunk ott. A húgom, Dalma is színésznő lett; nagyon büszke vagyok rá, a tehetségére, arra, ahogy keresi a saját útját.

A szüleid közelről ismerték a színház világát. Nem féltettek?

Mindig arra biztattak, hogy ha úgy érzem, kíváncsi vagyok valamire, vágjak bele, járjak a végére. Bíztak bennem, tudták, hogy szófogadó vagyok, két lábbal a földön állok, nem féltek attól, hogy rossz irányba sodródom. Én pedig tudtam, hogy akármi is történjen velem, rájuk mindig számíthatok. A főiskolát is azért voltam képes végigcsinálni, mert tudtam, hogy van egy hely, ahol engem szeretnek, ahová hazavárnak. Nehéz évek azok, tele feszültséggel: bekerülünk – szinte még gyerekként – egy izgalmas, zárt világba, ahol napról napra újra kell építeni magunkat, a személyiségünk legkülönbözőbb oldalaival kell szembenéznünk. Rengeteget segített a tudat, hogy ők ott vannak nekem, akár jó vagyok, akár rossz, mindig fogják a kezem. A mai napig azért vagyok képes teljesíteni a szakmámban, mert erős és elfogadó hátország van mögöttem: a kislányom, a férjem, a szüleim, a testvérem, a barátnőim. Ők tartanak meg.

Fotó: Gyarmati Lili

 Mi a legfontosabb, amit otthonról hozol?

A saját magammal való őszinteség: hogy tisztában kell lennem azzal, ki vagyok. Teljesen mindegy, mik a határaim, azt kell tudnom, hogy ott, közöttük, ki vagyok én, és mi tesz boldoggá. Megtanítottak arra, hogy ne mások által akarjak válni valakivé, ne mások hatásaiból és elvárásaiból próbáljam felépíteni magam, hanem észrevegyem, mi mozgat, mi érdekel engem valójában. Higgyek magamban, és bízzak abban, hogy én tudom a legjobban, mi a jó nekem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne fontos mások véleménye: szakmai kérdésekben például a férjem, Sanyi a legtisztább tükör a számomra. Sokat tanulok tőle. Ő mindent lát. Mindig elmondja, mit gondol a játékomról, és az a pusztító igazság, hogy mindig jól látja, hogy mi van bennem, mi van a játékom mögött. Nagy szerencse, ha az ember olyan társat talál, akibe nemcsak szerelmes, de minden téren egy nyelvet beszélnek. Mi nemcsak ismerjük, érezzük is egymást. Még soha nem játszottunk együtt egy színpadon, de nagy ajándék volna, ha egyszer lehetne egy közös előadásunk.

A főiskola óta az ország legnagyobb színházi műhelyeiben játszottál. Előbb a Katona, majd a Nemzeti, most pedig az Örkény Színház társulatának tagja vagy. Sosem riasztott a mély víz?

A Katonában nagyon erős alapokat kaptam, a mai napig azokból táplálkozom: rengeteget tanultam a szakma iránti alázatról és a munkához való hozzáállásról. A főiskolán Zsámbéki Gábor, a színház akkori igazgatója volt az egyik osztályfőnököm, már a gyakorlatomat is ebben a hihetetlenül profi műhelyben töltöttem. Hálás vagyok, hogy ezektől a kollégáktól tanulhattam, hogy kezdő színésznőként együtt dolgozhattam Ascher Tamással, Máté Gáborral, Gothár Péterrel. Nagyon inspiráló, amikor ilyen alkotók vesznek körül, ha hozzájuk kell felzárkózni. Persze, az elején nagyon kellett tepernem, hogy valamelyest a nyomukba érhessek, hogy elfogadjanak, hogy úgy érezzem, van értelme annak, hogy én is ott vagyok.

Mindig jó, ha magasan van a léc. Félelmetes ugyan, amikor meg kell ugrani, de már nekifutni önmagában bátorság, és valójában mindegy, utána hány pontra értékelik a pontozók az ugrásomat. Szeretem, ha ki kell zökkennem a komfortzónámból. Alföldi Róbert is azonnal mély vízbe dobott a Nemzetiben: Kulka Jánossal, Udvaros Dorottyával, Básti Julival játszhattam együtt. Nem amiatt volt bennem nagy a félsz, hogy én milyen leszek az előadásban, azért dolgoztam inkább, hogy méltó partnerük legyek. Fontos, hogy a próbákon megszülessen egy közös nyelv, amely végigkíséri aztán az előadásokat. Minden ott dől el: ha a próbafolyamat során nem próbálunk ki mindent, nem járunk be minden lehetséges utat, az előadáson már nincs rá lehetőség. Ez sokszor azzal jár, hogy fel kell vállalnom azt is, hogy rossz vagyok, el kell indulni olyan ösvényen is, amely zsákutcába visz. De ilyenkor menni kell tovább, előre, és hinni abban, hogy megtaláljuk azt, amit keresünk. Szerencsém van, mert az Örkényben ismét egy fantasztikus társulat tagja lehetek. Nemrég fejeződött be Molnár Ferenc komédiája, A hattyú próbafolyamata. Március 24-én mutattuk be az előadást, Polgár Csaba rendezésében, akit generációja egyik legtehetségesebb rendezőjének gondolok. Elképesztő, mennyire figyel, mennyire érzi a színészeket. Minden próbán tanultam valami fontosat.

Szeretnék úgy élni, úgy dolgozni, hogy közben jól érezzem magam a bőrömben. Hosszú út volt, amíg eljutottam idáig, de már nem akarok mindenkinek tetszeni. Sokáig azt gondoltam, akkor leszek jó színésznő, ha a közönség, a sajtó kérdés nélkül egyetért abban, hogy igen, a Tenki Réka tehetséges. De ilyen nincs, a világ nem így működik, mindig lesz olyan, akinek nem vagyok az esete. És ez nem baj.

Fotó: Gyarmati Lili

Kislányod születése után emberpróbáló előadással tértél vissza a színpadra. A Péterfy-Novák Éva Egyasszony című önéletrajzi könyve nyomán készült monodráma erős tabukat feszeget. Azonnal egyértelmű volt, hogy igent mondasz a szerepre?

Az Egyasszony éppen akkor talált meg, amikor a kislányom egyéves lett, és úgy döntöttem, újra dolgozni szeretnék. Orlai Tibor színházi producert kerestem meg először, ő pedig felajánlotta ezt a darabot. Nemcsak azért volt nagy kihívás, mert végig teljesen egyedül vagyok a színpadon: a téma is nagyon nehéz, különösen úgy, hogy épp frissen tapasztaltam meg, milyen érzés anyává válni, milyen felelősnek lenni egy gyerekért. Amikor Tibor átküldte a szövegkönyvet, éppen Csehországba utaztunk Sanyival három napra, végre kettesben. Álltunk valahol a dugóban, én pedig úgy éreztem, fel szeretném olvasni neki ezt a szöveget, mert el kell döntenem, elvállaljam-e a szerepet. Utálja, amikor felolvasok, ezért megmondtam neki, bármikor félbeszakíthat. Onnan tudtam, hogy tetszik neki, hogy nem szólt közbe. Kétszer is megkérdeztem, hogy abbahagyjam-e. Azt válaszolta, ne kérdezgessem, csak olvassak tovább. Amikor befejeztem, kért tíz perc gondolkodási időt, majd azt mondta, ez az én történetem. Így éreztem én is. A próbafolyamat alatt volt, hogy elbizonytalanodtam, kell-e ez nekem, de nagyon el akartam mondani ezt a történetet. Erős volt bennem a hit, hogy én erről nemcsak beszélni akarok, de közvetíteni is tudom. Pedig soha nem kellett még csak hasonló tragédiával sem megküzdenem.

Mi fogott meg benne a leginkább?

Hiszek azokban az emberekben, akik felül tudnak kerekedni egy problémán, talpra tudnak állni, sőt, akár még erőt is tudnak belőle meríteni. Péterfy-Novák Éva ilyen. Sokan egy ilyen tragédia súlya alatt, amit ő végigélt, kettétörnek: alkoholisták, kábítószerfüggők, öngyilkosok lesznek. Ő azonban nemcsak emberfeletti erővel verekedte ki magát abból, amit rá mért az élet, de mindezt, az összes nehézséggel együtt, nyíltan, tabuk nélkül felvállalta. Sőt, mi több, hatalmas életigenléssel meséli el a saját, és a felgyorsított szülés miatt fogyatékkal született gyermeke sorsát. Sokat tanulhatunk tőle, a története fényében átértékelődik a saját életünk, megmutatja, hogy mindenből fel lehet állni, mindennel meg lehet tanulni együtt élni, és soha nem szabad feladni. Megkérdeztem egyszer Évát, honnan volt ennyi ereje. Azt válaszolta: „Ott volt két gyerek, akiket fel kellett nevelnem. Nem tehettem meg, hogy rosszul vagyok.” A kislányom születése előtt nem értettem volna őt ennyire pontosan, anyaként viszont napról napra megtapasztalom, hogy a kislányom számára én vagyok az élet legfontosabb tartópillére. Ott kell állnom, mint egy oszlop. 

Nagyon fontos, hogy a nők bízzanak magukban, engedjenek el bizonyos terheket, és merjenek önmagukért is létezni, mert akkor tudnak csak igazán erős oszloppá válni. Merjék felvállalni, hogy mire van szükségük. Hogy például szeretnének elmenni moziba. Csak úgy tudnak vigyázni a családjukra, a párkapcsolatukra, a gyermekeikre, ha közben magukra is vigyáznak. Nem értem azokat, akik azt mondják, nyolc éve nem töltöttek értékes időt a férjükkel kettesben. Miért nem? Ha nincs nagymama, aki vigyázzon a gyerekekre, egy barát, egy szomszédasszony csak akad, akiben megbíznak. Persze én sem tudom a tökéletes receptet, de abban biztos vagyok, rengeteget számít, megtanuljuk-e megélni, értékelni és megragadni a pillanatokat. Nem szabad belesüppednünk a zárójelekbe.

Száznál is többször játszottad a darabot. Mi a benyomásod, mit visz el belőle a közönség?

Mindig nagy csend van a nézőtéren, van, hogy nem is tapsolnak az emberek. Többen lettek már rosszul, volt, hogy félbe kellett szakítanunk az előadást, hogy a mentő elvigyen valakit. Rémisztő, de szinte minden ötödik nézővel történt valami hasonló, mint Évával. Volt, hogy megijedtem, valóban jó-e, ha erről beszélünk, aztán rájöttem, egy ilyen előadás rengeteget segíthet a traumák feldolgozásában. Volt olyan, hogy egy család megvárt előadás után, hogy elmesélhesse, ők szinte szóról szóra ugyanezen mentek keresztül. Az Egyasszony története egy olyan problémáról mesél, amelynek kapcsán mindenki átértékeli a maga aktuális gondjait. Mert amikor például benne vagyunk egy építkezésben, idegőrlő lehet, ha hetekig áll a munka, mert nem találjuk a megfelelő téglát, amely aztán vagy meg sem érkezik, vagy rossz a színe, vagy a fele eltörött. Egy ilyen történet azonban segít hátrébb lépni kicsit, objektívebben nézhetjük a saját életünket, és általában rájövünk, nincs is akkora baj.

Jó dolog elmesélni ilyen sorsokat. Minden előadás után úgy érzem, hogy valami valóban nagyon fontos dolognak lehettem a részese. Nehéz ez a mi szakmánkban: a színészet megfoghatatlan dolog, hiába játszom három órát 400 ember előtt, másnap már nincs rá bizonyíték. Egy időben állandóan kötöttem, mert úgy éreztem, megbolondulok, hogy semmi kézzelfogható eredménye nincs a munkámnak. A film kapcsán egy fokkal jobb a helyzet, ott legalább van egy kópia.

Fotó: Gyarmati Lili

Az elmúlt években két közönségsikerben is szerepeltél, Enyedi Ildikó Oscar-jelölt filmjében, a Testről és lélekrőlben, illetve a Kondor Vilmos népszerű regényéből készült Budapest Noirban. A European Film Promotion tavaly év végén beválasztott Európa 10 legígéretesebb filmes tehetsége közé. Mit jelent ez az elismerés?

Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy kiválasztottak, és én is a Shooting Stars program egyik résztvevője lehetek. Óriási megtiszteltetés, de közben nagy kihívás is. Februárban négy napra Berlinbe utaztam, be kellett mutatkoznom szinte az egész nemzetközi filmszakmának. Volt egy hatalmas terem, tíz asztallal, asztalonként 10-15 producer és castingmenedzser, szerte Európából, nekem pedig 10 percem volt, hogy elmondjam nekik, ki vagyok, mik a céljaim, és mi tesz alkalmassá arra, hogy lehetőséget szavazzanak nekem egy filmben az országukban. Több százszor meséltem el, ki is az a Tenki Réka. Nehéz helyzetek ezek, ráadásul Magyarországon nem is igen van hagyománya annak, hogyan képviseljük színészként az érdekeinket. A program résztvevői közül egyedül én voltam az, aki egyetlen menedzserrel utazott Berlinbe, csak Balogh Máté kísért el. A többiekkel egy egész stáb érkezett: sajtós, európai ügynök, menedzser... Számukra már az is furcsa volt, hogy én színházban is játszom. Európában máshol ez nem divat: vagy színházi színész valaki, vagy filmes, kevés az átjárás. Ezzel együtt hatalmas élmény volt, és nagy lehetőség volna, ha valaki bennem látná a következő története főszereplőjét. Ez egy egészen más életforma, amihez nagy megtiszteltetés lenne csatlakozni, de közben ijesztő is kicsit, mert teljes életmódváltást kíván.

Tudatosan tervezed az életet, vagy inkább sodródsz?

Szeretek nyitott lenni a világra, de mióta a kislányom megszületett, több mindenben vagyok tudatos. Például abban, hogy hány új bemutatót vállalok egy évben, hány estét játszom egy hónapban. Fontos, hogy otthon is legyek. Nem akarom, hogy ha a gyerekemnek szüksége lesz rám, ha meg akar osztani majd velem valami fontosat, én ne legyek ott. Neki tudnia kell, hogy attól, hogy ilyen különös, keszekusza munkám van, bármit is szeretne mondani nekem, én mindig ott leszek, hogy meghallgassam.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2018 tavaszán.

Rettegek a kullancsoktól, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor túráztam életemben (egyedül például sosem), és néha kihívást jelent gyalog a negyedik emelet. De kit érdekel. A Frodóval úgy döntöttünk, nekivágunk a Kéktúrának. Van bélyegzőfüzetünk, hat lábunk, és lelkesedésünk. (Meg önkritikánk... nekem... neki nem kell.) A többi majd ránk ragad útközben.

Hogy leteszteljem, hogy legalább alapfokon képes vagyok-e követni meghatározott színű túrajelzéseket, ma lesétáltuk a Budai Zöld induló szakaszát, a Szent Gellért tértől a Vérmezőig. Biztosra mentünk, ez egy alig több, mint egy órás, egyszerű séta (kb. 3,5 km), maradt bőven energia figyelni a zöld csíkokat. A Budai Zöldről tegnap olvastam először, a Szép kilátás blog egyik bejegyzésében, ami éppen ezt a kezdeti szakaszt mutatta be. Jó első lépésnek tűnt. Meg biztonságosnak. Ráadásul még szép is, váratlan meglepetésekkel.  

A túra a Szent Gellért tértől, a Gellért-hegy lábától indul. Az elején akad egy kis kaptató - mégiscsak egy hegyről beszélünk -, de aztán ahelyett, hogy a Citadella felé törne, a túraút elágazik, és a hegy oldalában kanyarog tovább, szuper kilátással Pestre és a Dunára. Ráadásul turista sem volt sok, és nem hiszem, hogy csak a -5 fok miatt. Tavaszi andalgáshoz is remek desztináció, romantikusan kanyarog az út, szépek a hidak, kék a Duna...

A kötelező hidas és dunás képek elkészítése után a hétméteres Szent Gellért-szobor háta mögött bukkanunk ki, de ahelyett, hogy az Erzsébet híd irányába tartanánk, a turistaút nyugat felé kanyarog tovább, a Filozófusok kertje felé. Alig néhány perc múlva Assziszi Szent Ferencbe és Buddhába botlunk egy helyes kis tisztáson.

Wagner Nándor szoborcsoportja (amely eredetileg Japánban állt, ám halála előtt a művész Budapestnek ajándékozta) a világvallások előtt tiszteleg. A bronz-gránit Jézus, Buddha, Ábrahám, Lao Ce és Ekhnaton harmóniáját Mahatma Gandhi, Bodhi Dharma és Assziszi Szent Ferenc erősítik a partvonalról. A talapzatán ez áll: Egymás jobb megértéséért

Alig távolodunk el a szellem világától, belebotlunk a szerelemébe: Lesenyei Márta Kilátókő-szobra Pest és Buda egyesítésének állít emléket: Buda, a snájdig király és Pest, a nádszál királylány a Duna felett epekednek egymás felé.

A Gellért-hegytől a Hegyalja útnál köszönünk el, átszaladunk egy zebrán, és máris ott a Tabán. A turistaút a tabáni botanikus ösvényen haladva célozza be a Vérmezőt. Innen aztán irány a Normafa. De nem most. :)

„Kell egy csapat.” „Egyedül nem megy.” Ikonikus filmek emblematikus mondatai. Különleges világok, groteszk és tragikomikus figurák, sok sírás, sok nevetés. Emberi történetek összetartozásról, elfogadásról és útkeresésről, a magyar történelem útvesztőiben. A 20. századi magyar film megkerülhetetlen alakjával, a Ripacsok, a Szerencsés Dániel és a Régi idők focija rendezőjével, Sándor Pállal beszélgettünk a magyar film hőskoráról, megismételhetetlen pillanatokról, és arról, hogyan lesz valakiből véletlenül filmrendező.

Mi volt az első filmélménye?

Már gyerekkoromban is sok filmet láttam, szerettem moziba járni. Hogy igazán élmény volt-e az első, azt épp nem mondanám, de az első film, amelyre emlékszem, az Uborka, a repülőtér gyöngye volt. Hatéves lehettem, amikor láttam, de a mai napig fel tudok idézni belőle képeket. A felszabadulás után néztük meg egy kis moziban, a Keleti pályaudvarnál. Szovjet háborús film volt, melyben a szovjet katonák papírmaséból építettek egy álcarepülőteret, hogy azt bombázzák inkább a németek az igazi helyett.

Voltak gyökerei a családban a művészetnek?

Nem volt a családomban művész. Tán még az egyik anyai nagybátyám állt hozzá a legközelebb, aki szépen énekelt, kántor volt egy zsinagógában. A szüleim sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy belőlem orvos lesz vagy vasesztergályos. De a mai napig nem tudok egy szöget beverni a falba, valamint ha meglátok egy csepp vért, elájulok.

Emlékszik a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy filmrendező lesz?

Sokáig nem filmrendező akartam én lenni, hanem újságíró. Rákospalotán tanultam, a Dózsa György Gimnáziumban szerkesztettem egy diáklapot – azért ott, mert akkoriban az egy kifejezetten gyenge iskolának számított, ott lehetett a legkönnyebben kettest kapni. Én pedig nem voltam jó tanuló, de remek vezércikkeket írtam a tanulás fontosságáról. Sokan olvasták az írásaimat, vállon veregettek, azt hittem, hogy tudok és szeretek írni. A tanulmányi eredményeimért soha nem kaphattam volna könyvjutalmat az év végén, de a diákújság miatt nekem is ajándékoztak olyan fantasztikus és előremutató regényeket, mint Az acélt megedzik vagy a Távol Moszkvától. Legalább volt mit olvasnom a nyáron. Az ELTE újságírói fakultásán akartam továbbtanulni, de az érettségim évében nem indítottak új osztályt. Ott tébláboltam 18 évesen, egy vacak bizonyítvánnyal, amikor egy ismerősöm azt tanácsolta, legyek filmrendező. Úgyis állandóan moziba járok, ráadásul az is legalább olyan link pálya, mint az újságíróé. Fogalmam sem volt arról, mit csinál egy filmrendező, de megtetszett az ötlet. Egy júliusi napon fogtam magam, elmentem a népligeti filmgyárba.

Egyszerűen besétált az utcáról?

Elmondtam a portásnak, hogy filmrendező akarok lenni, aki erre azt felelte, ezt csak a személyzeti osztály vezetője tudja elintézni. Neki is határozottan kijelentettem: én filmrendező akarok lenni. Ő pedig felvett, három műszakba, filmgyári gyakornoknak, 330 forintos kezdő fizetéssel. Remek indulás volt.

Fotó: Gyarmati Lili

Mi volt az első feladata?

A negatívlaborban kezdtem el dolgozni: a rollokban érkező filmnegatívokat kellett szétvágnom, és csapók szerint dobozokba rendeznem. Komoly filmes munka volt, szerettem. Még most is az orromban van az előhívó illata. Később aztán kijárhattam a forgatásokra is. Bekerültem a kulisszák mögé, megismerhettem a szakma legkülönbözőbb területeit. Felbecsülhetetlen tudást szereztem, ami később, rendezőként sokat segített. Megtanultam megérteni a produkciókon dolgozó szakembereket, és ami még fontosabb, megtanultam tisztelni a munkájukat. Ha másodmagammal kell megemelnem egy százkilós lámpát, az egy olyan tapasztalás, ami akkor is bennem él, amikor filmrendezőként én kérem másoktól ugyanezt.

Milyen volt a részesévé válni ennek a világnak?

Egy életre szóló kaland kezdetének éreztem. Akkoriban hatalmas dolognak számított, ha az ember elmondhatta magáról, hogy filmes. Egy nagyon összetartó közösség tagjává váltam, öröm volt, hogy befogadtak, hogy ott lehettem közöttük, hogy megismertem, mi az, hogy muszter, mi az, hogy forgatás. Minden percét imádtam a munkának, azt is, amikor kávét hordtam a színészeknek, vagy éppen a statiszták után rohangáltam. Dolgoztam Bán Frigyessel, valamint Fábri Zoltán és Keleti Márton asszisztenseként. Rengeteget tanultam a szakmáról. Egyszer például futballmeccsre kellett elkísérnem egy híradós operatőrt. Újpest–Vasas-meccs. Szusza Ferencnek volt egy szabadrúgása, 25 méterről, én viszont azt mondtam az operatőrnek, hogy ne induljon el a kamerával, mert úgysem lövi be. Hatalmas gól lett belőle. Egy életre megtanultam, hogy vigyázni kell, mikor mondom a ’tesséket’. Néhány hónap után már ellentmondást nem tűrően úgy éreztem, hogy nekem helyem van ebben a világban, a részévé kell válnom, a film az én sorsom. 1959-ben jelentkeztem a főiskolára is. Most már elárulhatom: híradó, népszerű tudományos és dokumentumfilm osztályba jártam, játékfilmrendezői osztály nem indult abban az évben.

Már fiatalon a korszak legnépszerűbb színészeit és rendezőit figyelhette munka közben. Rajongó természet?

Nagyon tudok rajongani, de nem ebben az értelemben. Rajongok az életért, egy-egy pillanatért, azért, ha egy snitt olyan, amilyennek elképzeltem. Fiatalon rajongtam Bara Margitért, de nemcsak azért, mert tehetséges színésznő, hanem mert gyönyörű nő volt. Rajongtam általában a nőkért. Rendezőasszisztensként például az én feladatom volt, hogy felvezessem a statiszták munkalapjára, hogy ki az, aki extra statiszta, és nyolcvan forintot kap, illetve ki az, aki statiszta, és csak ötvenet. A rajongásomat a szebbik nem felé általában nyolcvanasokkal fejeztem ki… Balhé is lett belőle.

A filmművészetből kik hatottak önre a leginkább?

A francia új hullám és Federico Fellini. Elvarázsolt az a fajta filmkészítési szabadság, amelyet az új hullámosok vezettek be a filmkészítésbe. Azzal, hogy kijelentették és létrehozták, hogy mindent szabad, ami jól áll a filmvásznon – legyen szó akár vágástechnikáról, akár beállításokról –, elszabadították a poklot a filmcsinálásban. Egészen elképesztő, határtalan szabadsággal dolgozó filmrendezők voltak; Truffaut, Godard, Chabrol és a többiek – mindannyian nagy hatással voltak rám. Fellinit imádtam, imádom a mai napig. Az a fajta emberi ízlés, az a fajta közlésmód, kitárulkozás és önirónia, amely a filmjeiben megjelenik, ahogyan ő beszél magáról és a világról, egészen elbűvöl. A 8 és ½ a kedvencem: számos olyan dolog van benne, amit én is átéltem, amik ismerősek a saját életemből is. A szülőkkel, a nőkkel, a feleséggel, a producerekkel való viszony, a pofátlanság, az álmodozás. Újra és újra magamra ismertem, ismerek ebben a filmben. Ez lehet, hogy nagyképűség, de amikor először láttam a 8 és ½-et, különös érzés volt megélni, hogy magamra ismerhettem; a sorsomra, érzelmeimre, emberi kapcsolataimra

Ötven éve, 1967-ben jelent meg az első nagyjátékfilmje, a Bohóc a falon. Milyen tervekkel fogott hozzá a filmkészítéshez?

Tervünk volt – így, többes számban. Volt az életemben egy hirtelen jött, nagyon furcsa, nagyon mély barátság Tóth Zsuzsa forgatókönyvíróval. Ma már sajnos nem él. Kiderült, hogy ő én, én pedig ő vagyok. Úgy tudott forgatókönyvet írni, úgy tudtunk együttműködni, hogy a mai napig nem tudom, a közös filmjeinkben mi ő, és mi vagyok én. Fiatalok voltunk, amikor találkoztunk, én asszisztens voltam, ő pedig berendező. Ültünk a filmgyár egyik produkciós irodájában, és azt mondtuk, hogy az nem lehet, hogy mi filmesek vagyunk, mindjárt húszévesek, és még nem gyújtottunk rá. Filmesek akartunk lenni, igazán, és akkoriban ezzel együtt járt a cigarettázás is. Hát cigarettáztunk. Mindenkinek az a terve, hogy sikeres legyen, hogy szeressék. Már az elején is úgy éreztem, filmrendezőként egy hatalmas tér közepén állok, körülöttem rengeteg ember, engem pedig felengednek egy szószékre, ahonnan beszélhetek hozzájuk, elmondhatom az érzéseimet, a gondolataimat. A világ legszebb foglalkozása az enyém. Sokat kell érezni, néha gondolkodni is, és mindennap tehetségesnek kell lenni, legalábbis kellene. Van abban valami egészen különleges szorongás, amikor kimegyek reggel a forgatásra, ahol vár engem mondjuk tizenöt színész, ebből nyolc főszereplő, és a stáb, és mindannyian elvárják, joggal, hogy mondjam meg a tutit. Mondjam meg, hová álljon a kamera, hogy mit és hogyan vegyünk fel, és ha egy színész kérdez valamit, akkor ne kamuzzak, hanem tudjak valami olyat mondani, ami segíti a karakter megformálásában. Minden pillanat intenzív. Az egyik nap úgy megyek haza, hogy nálam nagyobb filmrendező egyszerűen nem született, a másik nap pedig úgy érzem, hülyeség az egész. Imádom ezt az érzelmi szélsőséget, azt, hogy minden nap egy üvöltő sírás-nevetés.

Rendezőként az összes döntés súlya az ön vállára nehezedik.

Ezzel kapcsolatban van egy legenda Keleti Mártonról. Az újpesti stadionban forgatta az egyik filmjét, 30 színész volt kinn, 3000 statiszta, a technikai stáb, kamerák. Rengeteg ember. A legenda szerint ő a kezdőkör közepén állt, verte a földet a lábával, és azt üvöltötte: „Egyedül vagyok.” Sokáig nem értettem, miért, egészen addig, amíg el nem kezdtem én is filmeket rendezni. Ez egy borzasztó, csodálatos magány. Persze sok embert meghallgatsz, sokakkal beszélgetsz, körülvesznek fantasztikus alkotótársak, mégis egyedül kell mindenben döntened. Megfoghatatlan és mennyei. Az első filmem olyan volt, mintha lenyomták volna a fejem vagy két percre a víz alá, és onnan egy hatalmas levegővétellel lettem filmrendezővé.

Fotó: Gyarmati Lili

Volt olyan sikere, amely meglepő volt?

Ilyen volt a Régi idők focija is. Mándy Iván írt nekem egy novellát, amelyet soha sehol nem jelentetett meg. Ezek szerint, azt hiszem, nem volt jó novella. Tóth Zsuzsával és Bíró Zsuzsa dramaturggal kikopácsoltunk belőle egy forgatókönyvet, Tóth egészen megtanult „mándyul” írni, néha még Mándybb is volt a Mándynál. Szerettem ezt a fajta stílusjátékot, jópofák voltak a gyerekek, akik játszottak a filmben. Meg persze a Garas! Nem gondoltam, hogy ebből kultfilm lesz. Akkoriban még Pécsett tartották a játékfilmszemléket. Jöttünk kifelé a moziból Margitai Ágival és Ragályi Elemérrel, a film operatőrével az egyik legelső vetítés után, nem is vártuk meg, hogy a közönség mit reagál. Egyszer csak azt mondta nagyon szomorúan az Elemér (vagy lehet, hogy az Ági volt?), hogy tudomásul kell vennünk, hogy most mi megbuktunk. Így láttuk és éreztük akkor. Aztán hatalmas siker lett. Hogy mi lesz egy film sorsa, mindig kiszámíthatatlan. Nekünk az a dolgunk, hogy csináljuk, mert csinálni jó, mert csinálni csoda.

Szereti a focit?

Volt a Vasasnak olyan csapata, amelyet nagyon szerettem. Bakó volt a kapus, és most nem is sorolom tovább, pedig tudom. Akárcsak a fociban, a filmcsinálásban is éreznünk kell egymást, pontosan tudnunk kell, mit csinál a másik. Olyan ez, mint amikor egy tengeralattjáró legénysége együtt merül a mélybe: igazi sorsközösség. Ha jól teszem a dolgom, a bőrömön érzem, hogy a stáb szeretettel reagál az adott jelenetre. Filmkészítés közben mintha lehámlana az ember bőre, csupaszon lógnak az idegei, százszorosan érez.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, valami megismételhetetlen, valami különösen fontos dolog született meg a kamera előtt?

Kiemelkedő színészi pillanatoknál éreztem ilyet, például akkor, amikor a Vándorszínészekben Gáspár Sándor és Hegedűs D. Géza állt szemben egymással az egyik jelenetben. Ilyenkor valami tőlem független csoda történik, én csak létrehoztam a helyzetet, ők pedig elszabadultak, mégpedig olyan irányba, amit nem lehet sem leírni, sem instruálni. Garas Dezsőnél, Major Tamásnál, Kern Andrásnál sokszor éreztem ilyesmit. Különösen a Dezsőnél. Mindig kíváncsian várom, mit hoz ki a színészekből egy-egy jelenet. Nem szoktam mindenáron ragaszkodni az elképzeléseimhez. Ha az, amit a színész csinál, jobb, mint amit én hangosan vagy súgva instruáltam neki, akkor az marad. Valakinek kell az a plusz, az az izgalom, amit a forgatás jelent, van, akinek nem. Én igazán csak a forgatáson, a filmkészítés sűrűjében tudom magamnak megfogalmazni, mi is az pontosan, amit akarok. Nem mindenki ilyen. Fábri Zoltán például, akinek az asszisztense voltam, és aki egy óriási rendező volt, már egy héttel korábban mindig pontosan lerajzolta, mit akar látni az adott forgatási napon és hogyan. Nála minden le volt előre kottázva.

Közel egytucatnyi filmen dolgozott együtt Garas Dezsővel. Mi volt az ő titka?

Hát ez titok. A titkok pedig azért titkok, mert titkok. Dezső a jellegzetes fizikumával, az élethez, az emberekhez való egészen különleges viszonyával, a visszafojtottság és hangosság iszonyú szélsőségeivel. Bölcs volt és okos, mindig tudta, mindig érezte, mit szabad és mit nem, úgy a filmen, mint a hangjátékokban vagy a színpadon. Egészen elképesztő érzelemvilágú ember volt, és nagyon szemérmes. Helyenként talán még gátlásos is. És ebből a gátlásos szeméremből építette fel a nyitott harsányságát. Hiányzik a színészete, a barátsága. Nagyon hiányzik.

Legújabb filmje, a Vándorszínészek a színház világába kalauzol. Miről mesél a film?

Sorsokról, emberi kapcsolatokról, szerelmekről, csalódásokról, arról, hogyan élnek, utaznak, játszanak együtt olyan emberek, akikben tán egyedül a szenvedélyük a közös. A színjátszás mániája és az életben maradás. Olyan lények, akik mániákusan szórakoztatni, megríkatni és megnevettetni akarják az embereket. No meg egy rendes kőszínházi színpadról álmodnak.

Ön is kalandozott a színház világában, több előadást is rendezett. Miben volt más a színpad előtt, és nem a kamera mögött állni?

Alapvető különbség, hogy egy színházban a színész és köztem nincs ott a technika, nem tudom kiválasztani, és egymás mögé fűzni a legjobb pillanatokat. Hagynom kell a színészt, meg kell várnom, amíg eltalál a szerephez. Én egy baromi türelmetlen pasi vagyok, ráadásul a film ritmusához vagyok szokva, ami egész más, mint a színházé: ott jön a következő snitt, nincs mese, föl kell venni. A Ragyogj, ragyogj, csillagom!-at rendeztem a Vígszínházban, Kern András és Eszenyi Enikő játszotta a főszerepet. Enci akkoriban jött ki a főiskoláról. Volt egy jelenet, amelyet képtelen volt megoldani. Fontos jelenet volt. Valahogy összeszedtem magamban annyi türelmet, hogy azt mondjam neki: „Encike, ne aggódj, majd meglesz”. Pedig nagyon távol állt tőle… Miközben egy sor másik jelenetben nagyszerű volt. A főpróba előtti próbán aztán úgy megcsinálta, hogy elbőgtem magam. A színházban ez a csoda. Viszont míg egy filmre az utolsó kockáig hatni tudok, a színházban a próbafolyamat végén el kell engednem az előadást. Na, az nekem nehéz. A Vidám Színpadon rendeztem a Szomorú vasárnapot, Seress Rezső életéről, Bodrogi Gyula és Margitai Ági játszotta a főszerepet. (A pincér, a harmadik szereplő természetesen Garas Dezső volt.) Hetvenhat előadást néztem végig a nézőtéren, és majd megbolondultam, hogy nem hajszálpontosan az történik a színpadon, mint ami az én fejemben megszületett. Az egyik jegyszedő a hetvenhatodik előadás után behívott a nézőtérre, és megmutatta a falat ott, ahol előadás közben állni szoktam: ki volt kaparva. Jó mélyen.

Van olyan filmje, amely közelebb áll a szívéhez a többinél?

Változó viszonyban vagyok a filmjeimmel, hol ezt szeretem jobban, hol amazt. Dezső halála óta még összetettebb a dolog. Tudja, elhatároztam, hogy 106 éves koromig fogok élni. Ez idáig rendben is van… De kivel fogok beszélni arról, ami velem, velünk történt az elmúlt évtizedek alatt, ha eltünedeznek mellőlem a szemtanúk az élettársak? Pedig izgalmas kor volt a miénk. A hatvanas-hetvenes években – akárcsak a fociban – a magyar filmben is kialakult egy aranycsapat. Hiszem, hogy a sors bekapcsol néha egy elektromágnest, és a kis fémdarabok egyszerre csak összegyűlnek, tömörülnek. Az az időszak valami ilyesmi lehetett. Rengeteg tehetség, egy kollektív őrület. Ma újra valami hasonlót érzek a kölköknél: megint születőben van valami a filmben, amiért érdemes örülni. Én kaptam annak idején egy váltóbotot. Nekik bátran adom tovább. Örömmel.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2017 őszén.

"Túl tágas és izgalmas hely a világ ahhoz, hogy csupán egyetlen helyen legyünk otthon benne, ha ugyan mi vagyunk otthon valahol, s nem az otthon van bennünk, amit kicsomagolunk hol itt, hol ott, többé vagy kevésbé. Úgy is mondhatnám: legnagyobb bőröndöm Magyarország (…) »Fogadj szívedbe, édes bőröndöm!«” – írja Parti Nagy Lajos a Hazám című esszégyűjtemény egy darabjában. Nyáridőn mindannyiunkban nagyobb a vágyódás, hogy még többet fedezzünk fel a világból. Vándorolni, úton lenni, megérkezni – minden utazás önmagában egy csoda, amely aztán örökre velünk marad. Egy csoda, amelyben megélhetjük a természet harmóniáját, miközben újra és újra szembetalálkozhatunk saját magunkkal is. Mindehhez pedig még az országhatárt sem kell feltétlenül átlépnünk.

Cikkünkben a Bükk lábához kalauzoljuk az olvasót: egy olyan helyre, ahol egy utazó puszta szállásnál sokkal többre találhat. A Nomád Hotel története egy háromgyermekes édesanyával kezdődött, aki mert nagyot álmodni – idestova négy évtizeddel ezelőtt.

Fotók: Nomád Hotel

Eger közkedvelt turistacélpont volt már a nyolcvanas években is, nemcsak magyar családok kerekedtek fel megismerni Gárdonyi Géza városát, de külföldi turistabuszok is gyakorta parkoltak a vár alatt. Egy fiatal tanítónő, aki családjával a nagyvárosi értelmiség megszokott életét élte, naponta igazított útba szálláskereső turistákat, miközben harmadik gyermekét babakocsiban tolva a vár környékén sétálgatott. Mivel ekkoriban az állami szálláshelyek mellett más alternatíva nemigen akadt, kézenfekvőnek tűnt számára a gondolat, hogy hatszobás házuk néhány szobáját IBUSZ-szobaként megnyissa a vendégek előtt. A Balogh család három szobával kezdte el tanulni a vendéglátás művészetét: míg Sándor, az apa területfejlesztési főmérnökként dolgozott a megyei tanácsnál, a két nagyobb gyerek pedig iskolába járt, édesanyjuk, Klári igyekezett minden fronton, még ha a vendégek számára csupán napokra is, de igazi otthont teremteni.

Az édesanya vállalkozó szelleme hamar kinőtte a néhány szobát, a növekedésre pedig remek alternatívát nyújtott egy a szomszédos Noszvajon található üres telek. A De la Motte-kastély szomszédságában fekvő területre tízszobás panziót álmodott a család. Eleinte számos kétkedéssel találkoztak a falusiak részéről, alig több mint egy tucat magánpanzió működött csak az országban akkoriban, a falusi turizmus fogalmát pedig még hírből sem ismerték. Az 1985-ben nyitott panzió azonban hamar bizonyította a környékbeliek számára, hogy van létjogosultsága a Balogh család elképzeléseinek. Az évről évre bővülő, alakuló szálláshely rövid időn belül stabil törzsközönséget tudhatott magáénak, Klári pedig az otthonos vendéglátás fogalomkörét egy étteremmel is kibővítette, ahol ő maga főzött mindennap a vendégeknek, friss falusi alapanyagokból.

Tíz év alatt nőttek túl a panzió adta lehetőségeken. Amikor a faluvezetés a kilencvenes évek elején pályázatot írt ki kemping létesítésére a Noszvaj melletti Kánya-patak völgyében, egy pillanatig sem haboztak, noha a terület akkor még szemétlerakóként funkcionált, a család tagjai közül pedig senki nem töltött még el kempingben egyetlen éjszakát sem. Több mint egyévnyi tereprendezés után, 1995-ben kinyitott a Nomád. Akárcsak korábban, ezúttal sem ragaszkodtak a bevett normákhoz, a kempinget hamarosan étteremmel, majd recepcióval és szobákkal bővítették. Minden évben változtattak valamin, aszerint, hogy a vendégeknek éppen mire volt szükségük: Klári álmodott, Sándor pedig beindította a betonkeverőt. Húsz év munkájának köszönhetően ma egy otthonos, zegzugos, minden szegletében eredeti hotel várja a vendégeket.

 A szülők ugyan három évvel ezelőtt nyugdíjazták magukat, három gyermekük változatlan szellemiséggel navigálja tovább a Nomádot újabb fősodrok felé. Gábor, Barbara és Sándor belenőttek a vendéglátás lélektanába. Eleinte a választott szakmájuk mellett dolgoztak együtt a szüleikkel, de hamarosan mindannyian feladták a munkájukat, és ez lett az életük. Igazi szerelemmunka ez, és ebben a szerelemben rejlik a Nomád legnagyobb titka,
ettől válik szinte második otthonná generációk számára. A hotel 21 szobája közül keresve sem találnánk két egyformát: az eklektikus enteriőrökben számtalan stílus keveredik. A régi bútorok iránti erős családi érdeklődésnek köszönhetően minden szoba más és más világokba repít, a színek és a hangulatok között mindenki megtalálja a kedvére valót. Aki pedig másfajta újdonságra vágyik, náluk ő is jó helyen jár. A fás-bokros udvaron Magyarország 2013 óta első glampingje várja azokat az utazókat, akik tágítani szeretnének kicsit a komfortzónájukon. A különleges, épített sátorok a kemping és a hotelszoba különleges fúzióját adja, a természetközeliséget 21. századi kényelemmel házasítva.

"A vendéglátás szó számunkra csupán az évszázados tradíciók alapján értelmezhető: úgy várjuk a vendégeket, ahogy annak idején egy családi fogadó tárta szélesre az ajtaját a napok óta postakocsin zötykölődő, fáradt utazók előtt. Finom ételekkel, kényelmes ágyakkal, nyugodt környezettel. A vendégeink az életünk szerves részévé váltak, akad közöttük olyan, akit évtizedek óta ismerünk, megosztják velünk az örömüket, a bánatukat, elmesélik, éppen hogyan alakul az életük. Mi pedig odafigyelünk rájuk, segítünk nekik abban, hogy egy kicsit lelassulhassanak, és a hátuk mögött hagyják a mindennapok nyűgeit. A múltunk, a családunk egy olyan erő, amely folyamatosan mozgásban tart, amelyből mindig lendületet tudunk meríteni – meséli Barbara, a középső Balogh gyerek. – Ez számunkra nem munkahely, itt mi magunk is otthon vagyunk – együtt nőttünk fel ezzel a hotellel, és a részeivé is váltunk, kiteljesedtünk általa. A bátyám a fejlesztő erő, édesapánk vérét örökölte, legújabb, merész konténerházunkat is az ő képzelete hívta életre. Mi ketten, Sanyával, az öcsémmel inkább az anyai nyomdokokban haladunk, és az ő köpönyegéből kibújva visszük tovább a vendéglátás, az otthonteremtés
művészetét.

Elhivatottságuk túl is nőtt a Nomád falain. Barbara 2009-ben hívta életre a Stílusos Vidéki Szállodák Szövetségét, nem kisebb céllal, mint hogy összegyűjtse az ország azon szállodáit, amelyek hozzájuk hasonló módon és méretben gondolkodnak a vendéglátásról. Azokat, akiknek meggyőződésük, hogy óriási felelősség vendégül látni valakit, hogy a vendéglátóipar egy rémes szó, és hogy merni kell újabb és újabb ötletekkel előállni a minél színesebb élmények érdekében. A Stílusos Vidéki Szállodák sikerén felbuzdulva hamarosan megszületett a Stílusos Vidéki Éttermiség mozgalma is, amelynek égisze alatt olyan éttermeket találunk, amelyek laza, családias hangulatban, ugyanakkor magas minőségben szeretnék megőrizni, illetve kiszélesíteni a magyar gasztronómiai értékeket, és akik hisznek a szívből jövő vidéki vendéglátásban.

A szöveg a Teva Magyarország Orvosok című magazinjában jelent meg 2017 nyarán.

Közel ötven éve mesél történeteket. Férfiakról, nőkről, családról, összetartozásról és újrakezdésről, hibákról és felismerésekről, reményről és esendőségről, bátorságról és feladásról. A Prima Primissima díjas íróval, Vámos Miklóssal beszélgetünk az élet kis és nagy dolgairól.

Legújabb regénye, a Hattyúk dala egyik szereplőjének kézirata megsemmisül egy bombázáskor. Önnek volt olyan szövege, amely elveszett?

Volt. De nem bombázáskor. Amikor az ember fiatal és bohó, azt hiszi, hogy az elrontott kéziratokra nincs szükség. Kidobtam, elvesztettem, válás alkalmával hátrahagytam. Közel áll hozzám az a nézet, hogy ha valami elveszett, valószínűleg úgy van az jól. Éppen ezért nem is igen jegyzetelek; ami nagyon jó, az akar lenni, így aztán előbb-utóbb úgyis az eszembe jut.

Nincs is jegyzetfüzete?

Van, de leginkább akkor használom, ha várakoznom kell. Az utóbbi években rászoktam, hogy limerickírással üssem el olyankor az időt, afféle ujjgyakorlatként. Van például egy sorozatom a kortárs írókról, vagy éppen a nagy irodalomtörténeti nevekről Arany Jánostól Móricz Zsigmondig. Néha pedig komoly- vagy könnyűzenei dalokra eszkábálok magyar szöveget, akár van nekik eredetijük, akár nincs.

Négy évtizednyi szünet után nemrégiben újra gitárt vett a kezébe. Milyen szerepet tölt be most az életében a zene?

Lelkes zenehallgató vagyok, mindennap gitározom. A Gerilla együttes megszűnése után – amelyet Berki Tamással alapítottunk a hatvanas évek derekán – valóban nem volt a kezemben gitár 42 évig. Volt ugyan otthon hangszerem, csak épp nem az igazi. Egy hangszerboltban aztán megláttam egy gyönyörű fekete Fender elektroakusztikus jazzgitárt. Mindig is vágytam egy ilyenre. Megvettem, hazavittem, nézegettem. Bornai Tibor barátom, a KFT billentyűse egyszer meglátta nálam a hangszert, és azt mondta, már régóta szeretne megtanulni gitározni. Így kezdtük együtt újra. A Beatles volt a legkisebb közös többszörösünk.

Három év munkájával most körülbelül ott tart a gitártudásom, ahol egy gyereké mondjuk 10 év zeneiskola után. Volt ugyan némi alapom, de a Gerilla együttes annak idején valójában sokkal inkább a szövegről szólt, mintsem a zenéről. Van az a mondás, hogy a rockzenész 9 akkorddal játszik kilencezer embernek, a jazz-zenész pedig 9000 akkorddal játszik kilenc embernek. Ez mélyen igaz, s mi bizony rockzenét játszottunk.

 Fotó: Gyarmati Lili

Mit hallgat mostanában a legszívesebben?

Mindig is vegyesen hallgattam könnyű- és klasszikus zenét. A négy legkedvesebb zeneszerzőm mindegyike B betűs: Bach, Beethoven, Bozart, Bumann. Az utóbbi években egyre jobban foglalkoztat az a gondolat, hogy mi lenne, ha írnék egy zenei regényt, amelyik Beethoven kilenc szimfóniáján alapul. Kilenc fejezet, amelyek négy kis részből állnak – hiszen a szimfóniák négytételesek –, és mindegyik valahogy visszaadja a zene hangulatát. Így hát mostanában mániákusan Beethoven szimfóniáit hallgatom, Furtwängler vezénylésében. Különleges karmester volt, nagyon szabadon kezelte a kottát. Közel áll hozzám ez a gondolkodásmód. Én is azt vallom, hogy a kottában nincs ott a zene, s a szövegben sincs ott a mű. Ha most mi ketten elolvasnánk ugyanazt a szöveget, más más mű születne meg mindkettőnkben.

Legalább olyan fontos tehát a befogadó, mint a szerző…

Igen. Úgy vélem, minden könyv elolvasásának van egy ideális időpontja az ember életében. Vannak könyvek, amelyekbe beletörik a bicskánk húszévesen, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az a könyv vacak, csak még nem nőttünk fel hozzá. De van olyan könyv is, mint a kumisz: még nem jó, még nem jó, már nem jó. Az pech. Akkor az nem a mi könyvünk.

Volt olyan könyv, amelyet félbehagyott?

A modern irodalomról azt állítják, hogy egy Ulysses című könyvből fakad. Tizenkilenc évesen, amikor az írásaim először megjelentek az Új Írásban, egy csapásra idősebb, nagy tekintélyű írók között találtam magam. Ottlik Géza, Mándy Iván, Örkény István. Egyre csak azt hallottam tőlük, hogy Ulysses így, Ulysses úgy. El is kezdtem olvasni, de rettenetesen untam. Akkor még nem tudtam, hogy a barokkos stílusú Szentkuthy Miklós fordította a könyvet, aki nem lefordította, sokkal inkább az angol mondatok nyomán újraírta a regényt. Beletört a bicskám. Harmincévesen megint megpróbáltam, s akkor már érzékeltem, hogy valóban remekmű.

Nem volt ijesztő, hogy ilyen fiatalon a 20. század második felének legnagyobb magyar írói között találta magát?

Túl fiatal voltam, és kissé ostoba. A szerkesztőm véres kardként körbevitt a Hungária Kávézó karzatán, bemutatott mindenkinek a Kisfiúk és nagyfiúk című írásom apropóján. A magyar irodalom színe-java felvonult ott. Sütkéreztem a szerepemben. A legfiatalabb írók akkortájt a harmincas éveik derekán jártak, én húsz sem voltam még. Kivételes helyzetbe kerültem, többen öcsinek hívtak, egyfajta kisebb testvérként kezeltek. Azonnal íróvá avattak, azt hiszem, bőven az akkori érdemeimen túl.

A dolog nem ettől volt ijesztő, hanem akkor vált azzá, amikor elkezdték véleményezni a szövegeimet. Örkény például rettenetesen kegyetlen volt ebben. Később a naplójából kiderült, hogy vele annak idején József Attila csinálta ugyanezt. Volt egy tűhegyes ceruzája, és minden sorban javított valamit. Akkor hirtelen rájöttem, hogy felsőbb osztályba léptettek, én viszont nem sajátítottam el még az ehhez szükséges tananyagot. Félművelt voltam, az életemet az írás mellett jószerivel a rockzene töltötte ki. Véres verejtékkel, sokszor kapkodva kezdtem el pótolni a hiányosságaimat. Ebben nagy segítségemre volt Gáll István író, a prózarovat vezetője; rengeteget tanultam tőle.

Többek között neki is emléket állít Hogy volt című kötetében.

Annak az írónemzedéknek a tagjai, akik a vállukra emeltek engem, mára mind eltávoztak. Ez felháborító, de mégiscsak igaz. A kortársaimmal nem volt szoros a kapcsolatom – hiszen ha valaki Örkénnyel barátkozhat, akkor az nem keresi a vele egyívásúakat –, így mikor ők sorban elmentek, egy időre légüres térben találtam magam. A Hogy voltban mindenkiről mesélek, aki fontos nekem. A legkedvesebb történetem mind körül talán az, amit Gáll Istvánról írtam. Úgy érzem, őt méltatlanul elfeledték, pedig nagyon fontos és nagyon remek ember volt.

Negyvennél is több könyve jelent meg. Van olyan ezek között, amely különös jelentőséggel bír az ön számára?

A Sánta kutya és A csillagok világa. Mégpedig azért, mert egészen más volt a fogadtatásuk, mint amire én számítottam. A Sánta kutya esetében alighanem a cím ebben a legnagyobb hibás, negatív, rossz hangzású. Eredetileg Egy élet címmel írtam, de Alberto Moravia híres regénye, az Egy asszony élete miatt erről lebeszélt a kiadóm. Mivel a könyvben sok hazugságról van szó, az utolsó fejezetben pedig a főszereplő egy ténylegesen sánta kutya, ez jutott eszembe. Ma már azt hiszem, ez hebehurgya húzás volt. A csillagok világa esetében, amely az ikerfiaim gyerekszlengje nyomán született, talán a címlappal volt baj. Egy Ji csing jel van rajta, a jelentése ’a közösen átélt öröm’.

És olyan könyv volt, amely a vártnál nagyobb sikert aratott?

Az Anya csak egy van című regény kapcsán egyáltalán nem számítottam ekkora hatásra. A mai napig nem tudom biztosan, hogy a könyv önnön jogán vívta ki a sikert, vagy az akkor éppen egy éve folyó Lehetetlen című tévéműsor miatt vásárolták meg olyan nagy számban az emberek. Bízom abban, hogy az előbbi. Húszezer példányban jelent meg a regény 1995-ben a Könyvhétre, és az első három napban teljesen el is fogyott. Év végére a százezret verdeste az eladott példányszám.

Az Anya csak egy van története kendőzetlenül mesél egy olyan jelenségről, amely sokak számára tán a mai napig tabunak számít.

Anyám 14 éves koromtól mániákus depressziós volt. Éppen olyan, mint az a kicsit puhuló szocializmus, amelyben felnőttem. Mit értek ezen? Erőszakos volt, kiszámíthatatlan, szeszélyes és diktatórikus, de valamelyest humoros is. A regényen először a katonaság alatt kezdtem dolgozni, e párhuzam mentén. Engem akkoriban a Gerilla együttes miatt már megfigyeltek, s lefényképezték a regényt tartalmazó spirálfüzet minden oldalát is. Egy hosszú vallatásnál aztán belekérdeztek, én pedig nem tudtam mindenre válaszolni, gyanúba kevertem magam. A katonaság után, amikor megtudtam, hogy rendőrhatósági felügyelet alatt állok, a füzetet – a kész regénnyel – a teraszunkon elégettem. Nem volt könnyű, nehezen gyulladtak meg a lapok.

Az ötlet azonban megmaradt. De biztos voltam abban is, hogy amíg anyám él, nem adom közre. Ő 1986-ban halt meg, ám utána én két évet az Amerikai Egyesült Államokban töltöttem, és mire visszaértem, az alapötlet érvényét vesztette, a szocializmus szerencsésen véget ért. De egy új nézőpont felől ismét érdekelni kezdett a téma: az jutott eszembe, hogy az én mániákus depressziós anyám, aki nekem rengeteg szenvedést okozott, külső szemlélők számára mérhetetlenül jópofa volt. Azt próbáltam meg tehát elmesélni az embereknek, hogy ezeket a sokszor valóban kibírhatatlan szipirtyókat próbálják meg külső szemmel nézni, és egy kicsit szeretni. Többek között néha hívják fel őket...

Fotó: Gyarmati Lili

Idekívánkozik a párhuzam: mi áll az Apák könyve hátterében?

Mivel írtam egy regényt anyámnak, úgy gondoltam, apámnak is jár. 18 éves voltam, amikor meghalt. Alig tudtam róla valamit, akkor kezdtem el felderíteni, ki is volt ő. Addig nem tudtam sem a munkaszolgálatos múltjáról, sem arról, hogy a pécsi felmenőit kiirtották az auschwitzi táborban, illetve útban odafelé. Ő erről egy szót sem szólt soha. Hamar kiderült viszont, hogy erről önmagában nem fogok tudni regényt írni. Kevés volt az anyag. Irigyeltem is Esterházy Pétert, akiről tudtam, hogy írja a Harmonia caelestist. Az ő felmenőinek a története egyenlő a magyar történelemmel, ami rám nem igaz. Gondoltam, írok akkor egy könyvet a magyar apákról. Tizenkét apa, tizenkét generáció, háromszáz évnyi utazás a magyar térben és időben.

A regényeit olvasva sokszor úgy tűnik, mintha szélesre tárná az életét az olvasó előtt. Mindeközben soha senkit nem enged túl közel.

Még ha néha úgy is tűnhet, én nem azért írok, hogy az életemről adjak közre információkat. Gondolatokat szeretnék regénnyé, novellává alakítani, abban a gyerekes reményben, hogy ha ez sikerül, akkor önöknek, olvasóknak valami jobb lesz az életükben. Majdnem minden, amit írok, önéletrajzi elemekkel tarkított, de nem az a fontos benne. Sokszor zavarba is jönnek az olvasók, mert az egyik könyvben egy történetet így írok meg, a másikban amúgy. Hogy melyik az igaz? Egyik sem.

A saját életemet éppen úgy használom, mint más életét. Ha valaki velem élt, annak az élete az már az én alapanyagom. Tudom, hogy ez nagyon kizsákmányolóan hangzik, de ez az igazság. Nem kell íróval élni, mert akkor ilyen bajok történnek. A barátaim, ismerőseim, a váratlan találkozásaim történetei is a gyűjteményem részei lesznek, és egy nem várt pillanatban feltörnek a szövegben, mint a talajvíz. Olyankor hagyom, hogy a tollam (vagy éppen klaviatúrám) arra menjen, amerre akar.

Legújabb regénye öt évig készült.

Valóban, ennél ez idáig csak az Apák könyve tartott tovább. Az tíz év volt. Bár ha lett volna akkoriban internet, három év alatt elkészül. Rengeteget ültem és jegyzeteltem a Széchényi Könyvtárban. A Hattyúk dala is azért tartott csupán öt évig, mert van internet, illetve mert rengeteg segítséget kaptam pécsiektől. Sok Péccsel kapcsolatos könyvet gyűjtöttek össze nekem, amelyeket boldogan olvastam. Az egyik legfőbb forrásom a Pécsi Szemle nevű helytörténeti folyóirat volt. Abban olvastam például, hogy sokáig tartotta magát a hiedelem, hogy Platón nyughelye Pécsett van. Miközben Athénban. Egyetlen embernek sincs két sírja, kivéve Szabó Magdát, akinek van egy Debrecenben és egy Budapesten. Míg az Apák könyve háromszáz évet ölel fel, addig a Hattyúk dala kétezret. Örömmel jelenthetem, hogy több történelmi regényt nem írok.

A könyvben egy titokzatos szöveg, a Hattyús kézirat köti össze a 2000 esztendő történelmét.

A nyolcvanas évek végén volt szerencsém a Yale Egyetem Beinecke Könyvtárában közelebbről is szemügyre venni különböző könyvritkaságokat. Tudtam, hogy vannak ott Corvinák, érdekelt a Gutenberg-biblia is. Egy méterre álltam a könyvektől, beöltözve, akár egy műtős, a könyvtáros hölgy pedig kesztyűs kézzel vagy lapozógéppel lapozott. Már sokadszorra voltam ott. A hölgy a nevem hallatán érdeklődött, spanyol vagyok-e. Amikor meghallotta, hogy Magyarországról jöttem, rákérdezett, nem érdekel-e a Voynich-kézirat. Közkeletű téveszme ugyanis, hogy Wilfrid Michael Voynich, a kézirat egykori tulajdonosa magyar volt.

A kézirat elvarázsolt. Nem létező nyelven, nem létező ábécével íródott, a papírja alapján valamikor a 15. század környékén. Elhatároztam, hogy mivel épp nem dolgozom semmilyen könyvön, a szabadidőmben megfejtem a kézirat titkát, és világhírű leszek. Ez azonban nem sikerült, ahogy másoknak sem, egészen a mai napig. De benne maradt a lelkemben. Mindig tudtam, hogy valami dolgunk lesz egymással. Összeházasítottam hát Péccsel, és kitaláltam a Hattyús kéziratot. A regényben minden fejezetben megfejtik a kézirat titkát, hol jobban, hol rosszabbul. A könyv végén pedig egy olyan megoldást kínálok, amely az alkímia világába vezet.

Az egy titokzatos világ. Ön hányadán áll a titkokkal?

Egy embert a titkai tartanak össze, különösen, ha idősebb. Mindenkinek megvan a maga hetedik szobája, ahova senki nem mehet be hívatlanul. Ha be is enged bárkit, előtte meg kell állni, lábat kell mosni, és csak mezítláb lehet belépni oda. Ez a szabály. Ha valaki volt olyan szíves életemben, hogy legalább résre kitárta a hetedik szobája ajtaját, én soha nem mentem be. Udvariasan bedugtam csupán a fejem. Mert úgy érzem, hogy mindenkinek meg kell hagyni a maga titkok kamráját.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2017 tavaszán.

"Képzeld el, hogy egész nap egy húszkilós súly lóg a nyakadban, amit cipelned kell, akármerre mész, akármit csinálsz. Nem teheted le egy pillanatra sem, hiába fáradtál el, hiába érzed úgy, nem bírod tovább. Így nehezedik a György-telep lakóira a szegénység a nap minden pillanatában" – meséli Szőke Tibor kézbesítő körzetének lakóiról. Különös találkozás az övék: a körzeté, ahol senki más nem vállalta a kézbesítői szerepet, és a postásé, aki egészen egyedi módját választotta annak, hogy bebizonyítsa, a szeretet energiái minden közegben működtethetők.

Szőke Tiborral 2015 tavaszán beszélgettünk: azóta szögre akasztotta ugyan a postástáskát, de az, hogy milyen szemmel néz az őt körülvevő világra, mit se változott.

Egy különös ökoszisztéma

Pécs keleti városrészében, a 66-os úttól csupán néhány méterre fekszik a György-telep. Egykor a pécsi bányászélet fontos és előkelő színhelye volt, rendezett utcákkal, virágos kertekkel, takaros házakkal, köztiszteletnek örvendő lakosokkal. Napjainkban, a telep utcáit járva nagy képzelőerő szükséges ahhoz, hogy magunk elé idézzük ezt a letűnt korszakot. Csatangoló gyerekek, romos házak, szeméttel borított udvarok és bizalmatlan tekintetek, a szegénység egyre mélyebb dimenziói fogadják a telepre érkezőt.

Fotó: Kovács Bence

A bányaipar megszűnésével más bányászkolóniákhoz hasonlóan a György-telep is hanyatlásnak indult. Mélyszegénységben élő emberek gyűjtőhelyévé vált, akik különös szimbiózisban élnek a teleppel: egyszerre az otthonuk és menedékük, de sorsuk megpecsételője is egyben, hisz alig létezik kiugrási lehetőség azok számára, akiket ide sodort az élet. A külvilágtól szinte hermetikusan elzárva élik mindennapjaikat, véd- és dacszövetségben, a maguk íratlan szabályaival. Kilátástalanság, keserűség és reményvesztettség jellemzi a telep lakóinak életét. Akad ugyan közöttük, aki még nem mondott le sorsa megváltoztatásának lehetőségéről, de többségüket csak sodródás jellemzi tudatos életvezetés helyett.

A telepen uralkodó viszonyok ismeretében nem meglepő, hogy nem állnak sorba a pécsi kézbesítők a György-telepért. 2014-ben azonban egy fiatal postás, Szőke Tibor önkéntesen jelentkezett a telep frissen megüresedett kézbesítői pozíciójára. Nem volt nehéz dolga, konkurenciája nem akadt. Ekkor még nem sejtette, hogy neki köszönhetően az egész ország megismerheti majd a szebb napokat látott városrész titkait. Egyetlen dologban volt biztos: nem szabad magukra hagyni ezeket a perifériára sodródott embereket csupán azért, mert szociális mintáik kívül esnek az átlagember komfortzónáján.

Hány cédula egy élet?

Négy éve dolgozik kézbesítőként Szőke Tibor. Első önálló körzete Pécs belvárosában volt, ügyfélkörét idős házaspárok, elegáns öltönyösök, szolid családanyák alkották. Ezt a körzetet hagyta a háta mögött a György-telepért. Nem habozott sokat, amikor meghallotta, hogy sok év után újra megüresedik Pécs legproblematikusabb kézbesítői területe. Dacára annak, hogy sokan furcsállták döntését, 2014 januárjában megkezdte első kézbesítői napját a telepen.

Fotó: Kovács Bence

Nem voltak illúziói az új körzetével kapcsolatban, tudta jól, hogy nehéz lesz elfogadtatnia magát a György-telep lakóival. Akadtak is negatív tapasztalatai szép számmal; volt, amikor úgy érezte, mégiscsak túl mély neki ez a víz. Zsigeri optimizmusa azonban újra és újra kimozdította a mélypontokról, mindig akadt valami, ami miatt úgy érezte, érdemes tovább csinálni. Egy köszönöm, egy mosoly, néhány kedves szó. Teltek-múltak a hetek, és megszokták, sőt megkedvelték egymást, ő és a telep. Ma már közeli rokonként, szinte családtagként kezelik őt az ott lakók. Arra a kérdésre, szeretne-e másik körzetet, határozott nemmel felel: „Különös felhő vesz engem itt körül, amit ők táplálnak az egészen sajátos szeretetükkel.”

Emberközpontú, nyitott személyiségén túl különös szokása is segített neki abban, hogy mihamarabb befogadja őt a György-telep. Szőke Tibor ugyanis cédulákat osztogat. Apró, színes papírcetliket, rajtuk egy-egy kézzel írt üzenettel. Nem új keletű szokása ez, már belvárosi körzetében is így köszöntötte az ügyfeleket. Még ma, negyvenezer kiosztott cédula távlatából is emlékszik az öregúrra, akinek átnyújtotta a legelső színes papírdarabot. A cédulákon saját gondolatait olvashatjuk életről, elfogadásról, szeretetről és az önbecsülés fontosságáról.

A György-telepre is cédulákkal felszerelkezve érkezett. Szerette volna a maga módján, a rendelkezésére álló eszközökkel megkönnyíteni az ott élők életét. Munkát szerezni, kölcsönt visszafizetni, iskolába járni helyettük nem tud, egyvalamit azonban megtehet: csepegtethet egy kis optimizmust a mindennapjaikba, segíthet nekik abban, hogy elkezdjenek hinni önmagukban.

Üzeneteivel olyan apró örömet próbál szerezni számukra, ami nem illan el olyan könnyen, mint a szavak, ami maradandó, kézbe vehető, ami segít nekik abban, hogy ha csak egy nappal is, de tovább cipeljék azt a bizonyos húsz kilót. Jó szívvel adja, a lakók pedig örömmel fogadják, sőt mi több, kifejezetten igénylik is a cédulákat. Közel száz gondolat talál közöttük gazdára naponta.

Ide születtem, itt van dolgom

Nem a György-telep volt az első hely, ahol Szőke Tibor testközelből találkozhatott a perifériára sodródott emberek sajátságos viselkedési mintáival, illetve a mélyszegénységre jellemző élethelyzetekkel. A középiskola elvégzése után szociális szervezést és gondozást tanult. Dolgozott idősotthonban ápolóként, ifjúsági irodában szociális segítőként, családgondozó asszisztensként a családsegítő szolgálatnál, illetve két évig felügyelte a pszichiátriai ellátásban a mentális problémákkal küzdők utógondozását. Tett egy rövidebb kitérőt a közfoglalkoztatás-szervezésben is, ahol közmunkásokat interjúztatott, annak az okait kutatva, miért kerültek a közmunkaprogramba, mik a rövid és hosszú távú céljaik. Néhány interjúalanyával később újra találkozott a György-telepen.

Fotó: Kovács Bence

Szociális érzékenysége életének minden szegmensét meghatározza. A jóra való törekvés számára egyfajta küldetés: mindennap azon igyekszik, hogy a maga eszköztárával, egy kis odafigyeléssel, kedves szavakkal szebbé tegye mások életét, ellensúlyozva azt a rengeteg negatívumot, ami körülveszi az embereket. Eszébe sem jut, hogy netalántán külföldön próbáljon szerencsét. Rá itt van szükség, ezeken az embereken kell segítenie,
nem teheti meg, hogy hátat fordít nekik.

Szőke Tibor kisfiúként űrhajósnak készült, felnőve a szeretet két lábbal a földön álló nagykövete lett.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2015 nyarán.