Tündérek és manók.
Komisz fiúk és kacagó lányok.
Magányosan sétáló macskák, furfangos koboldok, trillázó madarak, festők, bohócok, angyalok.
Hinta és léghajó.
Titkokkal és meglepésekkel teli zugok, elvarázsolt kertek.
Kacagva kvaterkáló nők és férfiak.
Játékkal és örömmel festett vidék.

Gross Arnold, a rézkarc műfajának egyik legizgalmasabb újragondolója, különös mesevilágba invitál. Meghívásának egyetlen célja van: örömet, boldogságot szeretne okozni mindenkinek, aki oda belép.

Kép: Arnoldo Galéria és Kávézó

Csoda karnyújtásnyira

Nem volt még tízéves sem, de már biztosan tudta, művész akar lenni, akárcsak édesapja, Gross Károly. Tordai családi házuknak olyan természetes velejárói voltak a műalkotások – tábla- és szentképek, portrék, tájképek és csendéletek –, ecsetek, festékes tubusok és tégelyek, mint az állandóan mozgásban levő hinta, a fűben rejlő kaleidoszkópok, a megszelídített hintaló vagy a csatarendben felsorakoztatott ólomkatonák. Megrendelésre készített krisztuskeresztek száradtak a kamillaillatú levegőben a vadszőlővel futtatott verandás ház udvarán.

E csodákkal teli birodalom fragmentumaiból született meg később az az univerzum, mely Gross Arnold védjegye lett. Édesapjával és bátyjával naponta tettek rövidebb-hosszabb alkotói kirándulásokat a Tordai-hasadékba, végig az Aranyos-völgyön, hogy kilessék a természet titkait. Míg apjuk festett, ő a fűben ülve ceruzával, vízfestékkel próbálta megörökíteni a táj részleteit. Megszokott, ismerős közegévé vált az erdő, a patakpart, a mező, ez a természetközeliség alapjaiban határozta meg egész későbbi életművét.

11 éves volt, amikor a gyermekkori idillnek vége szakadt: mivel a második bécsi döntés következtében Tordát már nem csatolták vissza Magyarországhoz, a család 1940-ben Nagyváradra költözött. Gross Károly a város központjában, a híres Bazárépületben bérelt egy háromszobás, műteremnek is alkalmas lakást. Itt vészelték át a II. világháborút. Arnold ebben az időszakban már szinte csak a rajzolással foglalkozott, az iskolai tanulmányai olyannyira hidegen hagyták, hogy megesett, csak a tanári jóindulatnak köszönhetően nem kellett egy-egy osztályt megismételnie. „Menthetetlenül képzőművész akar lenni a gyerek” – fogalmaz édesapja korabeli naplójában.

Kép: Arnoldo Galéria és Kávézó

Hátizsák és aktatáska

Nemcsak a Gross család, hanem a nagyváradi alkotóközösség is egyetértett abban, hogy vétek volna Arnold tehetségét parlagon hagyni. Édesapja levélben kérte az akkor Kolozsváron élő nyelvész, Márton Gyula tanácsát, aki a budapesti Iparművészeti Akadémiát javasolta a tehetséges kamasz számára. 1947-ben járunk ekkor, amikor a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés újrarajzolja az országhatárokat, Észak-Erdély ismét Románia része lesz. Esélylatolgatásra a családnak nem sok ideje maradt. Kihasználva, hogy ekkor még kisebb intenzitással őrködtek a határokon, Gross Arnold egy Balogh nevű szobafestő társaságában minden bátorságát összeszedve az éjszaka leple alatt Magyarországra szökött. Érettségi előtt állt még ekkor, 18 éves sem volt. Egy hátizsákon, egy aktatáskán és néhány tucat rajzon kívül nem volt semmije, amikor 1947. augusztus 11-én az országba érkezett. Családját csak kilenc év elteltével láthatta újra viszont; útlevele nem lévén, elképzelhetetlenné vált számára a büntetlen hazalátogatás.

Egyetlen lehetőség, egyetlen cél lebegett a 17 éves fiú előtt; az Iparművészeti Akadémia (egy évvel később már Iparművészeti Főiskola), mely ebben az időszakban az Iparművészeti Múzeum épületében kapott helyet, s melynek képzése Európa-szerte híres volt. Gross Arnold meg is jelent a felvételin, okmányok és érettségi bizonyítvány nélkül, nem kis megütközést váltva ki az akadémia tanáraiban. A körülményekre hivatkozva azonnal el is tanácsolták, ő azonban egynapos haladékot kért tőlük, illetve egy lepecsételt, aláírt fehér lapot. Másnap visszatért, pecsétes papírján egy grafikával, melynek láttán azonnal felvették a grafikai szak hallgatói közé. Néhány évvel később az Iparművészeti Főiskoláról az alkalmazott grafika szakot a Képzőművészeti Főiskolára helyezték át, tanáraival és hallgatóival együtt, így diplomáját már képzősként vehette át. Pontosabban csak vehette volna, ha nem hiányzik az oroszvizsgája. Arnold azonban vizsgára, diplomára fittyet hányva, ismételten képesítést igazoló papírok híján építette tovább művészi egzisztenciáját. Diplomáját végül évtizedekkel később kézbesítette számára a posta, a főiskola elunta a várakozást.

Kép: Arnoldo Galéria és Kávézó

Bűvészkártyák kora

Magyarországi gyökerek nélkül főiskolai évei alatt kollégiumi szobák, diákszállások között ingázott, megesett, hogy egy összecsukható tábori ággyal a hóna alatt várta, hol talál rá az este. Leleményességére – mely a későbbiekben is az egyik védjegye lett – már ezekben az években is támaszkodhatott, antikváriumi könyvekből kivágott képeket, linómetszettel sokszorosított bűvészkártyákat árult, rajzait sokszor tanárai vásárolták meg. Későbbi interjúiban mély szeretettel és tisztelettel beszélt főiskolai tanárairól. A korszak olyan neves alkotóitól tanulhatta meg a szakma alapjait, technikáit és fortélyait, mint Barcsay Jenő, Koffán Károly, Hincz Gyula vagy Konecsni György.

Művésztanárai, akik már szokatlan belépője kapcsán is felfigyeltek ösztönös tehetségére, az első pillanatoktól kezdve támogatták abban, hogy kialakíthassa saját stílusát. Már ekkor egy életre eljegyezte magát a rézkarc műfajával. Eleinte fekete-fehér rézkarcai az évek során megteltek színekkel, tájait egyre nagyobb számban kezdték benépesíteni különös figurái, akik idővel teljesen átvették az uralmat a természet felett.

Különleges alkotásaira nemcsak a szakma, a közönség is hamar felfigyelt. 1953-ban, a főiskola elvégzése után rögtön akadt olyan galéria, mely árulni kezdte Gross Arnold képeit. A siker szinte azonnal megérkezett. A tábori ágy egykettőre a múltba veszett, albérletbe költözött, sőt néhány évvel később már ő adta ki szobáját barátjának, Kondor Bélának. A párt hiába csábította, szervezett számára szovjet körutazást, nyugat-európai tanulmányutakat, hiába tették lehetővé, hogy a drezdai képtárban kézből tanulmányozhassa Dürer rézkarcait, Gross újra és újra nemet mondott arra, hogy párttag legyen. Minden porcikájával ellene feszült a szocialista-realista ábrázolásmód korszellem által megkövetelt divatjának. A rendszer fennállása alatt mindvégig a tűrt kategória határán egyensúlyozott.

Kép: Arnoldo Galéria és Kávézó

Műalkotás - minden értékszinten

Már művészetének korai szakaszában sem a fióknak dolgozott, messze állt tőle az elefántcsonttornyába zárkózó művész attitűdje is. Közönségét mindig is partnernek tekintette, fontos volt számára, hogy művészete valamilyen változatban minden társadalmi réteg számára elérhető legyen: kinek eredetiben, kinek egy jól sikerült reprodukción, kinek szignózott fénymásolaton, kinek képeslapon vagy gyufásdobozon. Élete során mintegy 150 rézkarcot készített, reprodukcióinak, toll-, tus- és ceruzarajzainak száma felbecsülhetetlen. Technikáját otthoni rézkarcgépén tökéletesítette, formákkal, színekkel kísérletezett. Munkái már a hatvanas években szerepeltek külföldi kiállításokon, utazásainak köszönhetően izgalmas színvilágú, minőségi olasz és francia festékekkel dolgozott.

Rajongásig szerette Olaszországot. Egy ízben a római Magyar Akadémia felkérte, járuljon hozzá, hogy egyik grafikájával illusztrálják éves kiadványukat. Gross erre azonnal igennel felelt, annyi megkötéssel, szeretné lelakni a tiszteletdíját. Mielőtt Rómába utazott volna frissen kiállított útlevelével, a hivatalos ügymenetet megkerülve, különféle naptárakba csomagolva előre postázta rézkarcait, melyekkel kinn sorra járta a galériákat, nem kevés sikerrel. Gyakori vendég volt az olasz fővárosban a későbbiekben is, szívesen üldögélt a Spanyol lépcső szomszédságában található Caffè Greco kávézóban. Amerigo Tottal is itt ismerkedett meg. A főnök maga is gyűjtő volt, aki kedvelte Gross alkotásait. A pincérek már messziről köszöntötték: Ciao Arnoldo! Kérés nélkül hozták a kedvenceit, a kávét két apró csokiszemmel, nyáron vaníliafagyival vagy tojáslikőrrel. Nagy csodálója volt az olasz filmművészetnek, lenyűgözték, inspirálták Federico Fellini és Vittorio de Sica filmjei.

Vidám és könnyed személyisége rajongott mindenért, ami játék, ami mese. Otthonában vasútmodellekkel, ásványokkal és énekesmadarakkal bástyázta körül magát. Megszállottan gyűjtötte a képeket, fényképeket, egész lakása képtárszerű volt. A legszebb képeit mindig megtartotta magának, amelyekkel elégedetlen volt, azokat gondosan elrejtette. Tetemes gyűjteménye volt Gross Arnold-hamisítványokból az egyszerű tollrajztól az olajképekig. Minden alkalommal jókat derült, amikor ezek a keze ügyébe kerültek.

A szöveg a Teva Magyarország Orvosok című magazinjában jelent meg 2015 nyarán.