Dunaújvárosi kölyökből az ország egyik legnépszerűbb zenekara, a Quimby frontembere lett. Dalszerző, szövegíró, festő, a kortárs képzőművészet és könnyűzene karizmatikus figurája. Úton az ötven felé is ott bujkál benne a csibészes mosolyú kamasz, aki tizenkilencre is bátran húz még egy lapot. Kiss Tibivel beszélgettünk az apaságról, a felnőtté válásról, a szó erejéről és a Quimby-univerzum lakóiról.

Milyen gyerek voltál?

Kalandozós, kíváncsi, kicsit csibész, romantikus fiú. Kölyökként hol erdőn-mezőn, hol a dunaújvárosi csőpincerendszerekben barangoltam a környékbeli srácokból verbuvált kis csapatommal, sokszor bejelentés nélkül órákra eltűnve a szülői szemek elől. Aktív gyerek voltam, nem nagyon ment az egy helyben maradás. Okoztam is meglepetést a bátyám nyugodt természetéhez szokott szüleimnek.

Mi érkezett meg előbb az életedbe, az ecset vagy a gitár?

Az ecset. A rajz és a festés már egészen kiskölyök korom óta jelen volt az életemben, képes volt lekötni az energiáimat, kizökkenteni abból, hogy állandóan mozgásban legyek. Gyerekkorom óta képzőművésznek készültem. 10-12 éves lehettem, amikor anyukám egy nap arra jött haza, hogy éppen a szekrénysorunk egyik polclapját használom vászonként egy újabb, ha jól emlékszem, kubista stílusú festményemhez. Úgy sejtem, akkor nem az volt az első gondolata, hogy milyen zseniális festő az ő fia. A gitár csak később, 16 éves koromban robbant be az életembe, de azonnal letarolt mindent maga körül. Olyannyira, hogy – amellett, hogy diákmunkákat vállaltam – minden addigi hobbieszközömet eladtam, a teniszütőtől a horgászboton és kosárlabdán át a távcsőig, hogy összejöjjön egy gitár ára. Ez a hangszer felülírt mindent az életemben, egyedül a festészetnek hagyott helyet. Azóta is megélnek békességben egymás mellett.

Fotó: Gyarmati Lili

De nemcsak a színekkel és dallamokkal bánsz ügyesen, hanem a szavakkal is. Családi örökség?

Ugyan van az írásnak hagyománya a családban, hisz apám költő és magyar–történelem szakos tanár, iskolaigazgató nagyapám pedig ezüstkoszorús magyarnóta-szerző volt, én csak nagy sokára barátkoztam meg az írott szóval. Úgy éreztem, ezt nem nekem találták ki: az akkordok és a vásznak, a színek kitöltötték a világomat. Gyerekként nyomasztott az a rengeteg könyv, ami otthon a polcokon sorakozott. Nem kötöttek le a betűk, amikor annyi minden mást is lehet csinálni. A legkülönbözőbb kifogásokkal próbáltam kibújni az olvasás alól: sok energiát fektettem például abba, hogy meggyőzzem a szüleimet, hogy diszlexiás vagyok. De mivel rutinos pedagógusokkal álltam szemben, viszonylag hamar elbuktam. Időről időre nekiveselkedtem egy-egy kötelező olvasmánynak, de az első oldalnál ritkán jutottam tovább, egyfolytában elcsatangoltak a gondolataim. Képtelen voltam arra, hogy egyszerűen csak befogadó legyek, és elmerüljek egy könyvben, újra és újra letértem a történet ösvényéről, új utakat taposva, attól függően, mit indított el bennem, mire inspirált egy-egy mondat vagy bekezdés. Egyedül tán a francia szimbolisták, majd a nyugatosok voltak rám valamiféle hatással, náluk éreztem először, hogy a szöveg is lehet olyan izgalmas médium, mint a kép vagy a zene. A húszas éveim végén aztán szerencsére bepótoltam az irodalommal kapcsolatos elmaradásaimat, sokkal nyitottabb, nyugodtabb voltam már, sokkal befogadóbb.

Mégis te jegyzed a Quimby-dalszövegek nagy részét, a 25–50 év közötti korosztályban nemigen találnánk olyat, aki legalább egy sort ne tudna idézni. Mikor kötöttél barátságot a szavakkal?

Az, hogy én végül szövegíróvá váltam, egy nem túl kellemes felismerésből fakad: gyerekkori cimborámmal, Varga Liviusszal zöldfülű zenész korunkban ráébredtünk arra – az amúgy kézenfekvő tényre –, hogy ha zenélni akarunk, akkor azt nem úszhatjuk meg dalszövegek nélkül. Akkoriban viszont sem elég kíváncsiságot, sem elég érzékenységet nem éreztem magamban a szövegírásra. Kénytelen-kelletlen erőt vettünk magunkon, és előbb angolul, majd magyarul elkezdtünk sorokat, versszakokat, rímeket eszkábálni. Szép lassan belejöttünk. Eleinte csak azért írtam szöveget, hogy tudjak mit énekelni a dalokban. Sokáig tartott, mire felismertem, hogy a nyelvvel, a szavakkal való játékban mennyi izgalom, mennyi szépség van.

Édesapád, Kiss Kálmán költészetét mikor fedezted fel igazán?

Apám költőségét, költészet iránti megszállottságát sokáig nem értettem. Kicsit félbolondnak tűnt: míg például a család bőszen tévézett, ő az egyik kezén a verslábakat számolgatta. Sokszor befészkelte magát a különálló, jambusokból, daktilusokból és spondeusokból épített univerzumába, amit meg kellett böködni, ki kellett pukkasztani, ha kommunikálni szeretett volna vele az ember. Zseniális tanár volt, okos, emocionális ember, imádták a tanítványai, a Sex Pistols és a Rolling Stones mellett az ő nevét is rendre belevésték a padokba a dunaújvárosi srácok. Soha nem kellett hozzá különösebb apropó, hogy eleresszen egy-egy saját írást, a házibulikon sokszor rávettem, szavalja el a többieknek a vagányabb, sikamlósabb verseit. Kamaszként nekem is a vadabb költeményei tetszettek; kevésbé tudtam értékelni egy szép disztichont a Balaton hangulatáról, mint egy olyat verset, ami nyersebb, urambocsá egy kicsit pajzán, ami arról szól, hogy ő is volt fiatal, és hogy hogyan élte meg a maga fiatalságát. Később persze a komolyabb hangvételű versei is átértékelődtek bennem, sok olyan írása van, amely a mai napig fontos nekem, ahol azt érzem, nagyon eltalált valamit. Az Üzenet a hegyről című kötetét én illusztráltam, talán az volt az első olyan alkalom, amikor igazán mélyen megmerítkeztem az ő költészetében.

Kikéred a véleményét egy-egy új dalszövegnél?

Eleinte minden szöveget megmutattam neki, kíváncsi voltam, mi a véleménye róluk, néha közösen keresgéltük, találunk-e jobb rímet emide, ütősebb szinonimát amoda. Ráadásul ő az én nyelvhelyességi lektorom. Ma is gyakran felhívom, ha írás közben úgy érzem, szükségem van egy külső szemre, egy más nézőpontra. Egészen máshogy írunk: míg ő inkább a klasszikus logika szerint építi fel a verseit, addig én szívesen tobzódom szürrealista képekben.

Kölcsönöztél tőle valaha szöveget?

A Quimby-életműben erre eddig csak egyetlenegyszer volt példa: a kilencvenes években született Parafenomén című dalunk utolsó sora („Melléd ül, és koccint veled az Isten”) az ő tollából származik, egy barátja borozójának falára írta azt a verset, amelyben – ugyan egészen más kontextusban – szerepel ez a részlet.

Azon túl, hogy ablakot nyitott a költészet világára, mi a legfontosabb dolog, amit tőle tanultál?

Akárcsak bennem, apámban is van egy jó értelemben vett megszállottság. Harmóniában van önmagával, a hivatásával, a költészetével, megteremtette és meg is tartotta a maga saját univerzumát. Hiszek ebben a teljességben, amit ő képvisel, abban, hogy ha csinálsz valamit, akkor oda kell magad adnod egészen: ha zenélsz, akkor zenévé kell válnod, ha költő vagy, verssé, költészetté.

Fotó: Gyarmati Lili

Mi inspirál? Mi az, amiből Kiss Tibi világa – legyen szó szövegről, zenéről vagy éppen az egyik festményéről – táplálkozik?

Arra már egészen fiatalon ráébredtem, hogy nagyon érdekel az ember: mit láttat egy arc, hogyan működik az emberi lélek. Mindig az egyéni sorsokra figyeltem, a díszletek, amelyek mindezt körbeveszik, kevésbé érdekeltek. A dolgok gyökere foglalkoztat, a tiszta forrás: az emberi jellem, ösztönök és motivációk, emóciók és döntések. Már kamaszkoromban faltam a koncerteket – előbb Dunaújvárosban, majd mikor ez már nem volt elég, hetente többször utaztam Budapestre is – a jazztől a punkon át a folkig. Mindenevő voltam, mindegy volt, mi szól, csak lüktessen körülöttem a zene. Egyre több időt töltöttem az éjszakában, bárpultok és kocsmaasztalok mellett. Az elmúlt évtizedekben rengeteg szürreális és maradandó találkozásban volt részem, sok érdekes és izgalmas emberrel beszélgettem, a divattervezőtől az atomfizikusig, a költőtől a bűnőzőig, a paptól a katonáig, az ügyvédtől a hippiig, a heroinistától a milliomosig. Sokféle, sokszínű figurákkal találkoztam, akik sokat meséltek nekem magukról, az életükről. Az éjszaka szemétdombján élők történeteit is elég jól ismerem, azokét a különös figurákét, akiket a legtöbb ember inkább messzire elkerül, nemhogy szóba elegyedne velük. Egyszer például olyan izgalmas beszélgetésbe bonyolódtam egy hajléktalannal, hogy felajánlottam, lakjon nálam néhány napig, cserébe pedig mesélje el nekem az életét. Máskor egy atomfizikust hallgattam órákon át, ahogy az atomerőművek működéséről mesél. Több ezer emberrel beszélgettem az éjszakában, és mindenkitől tanultam valamit, a kezembe nyomták az életük kilincsét, beleshettem sorsokba, megosztották velem a tudásukat.

Ránk köszönnek ezek a figurák a Quimby-dalokból is?

Akivel találkozom, amit látok, hallok, amihez hozzáérek, óhatatlanul a Quimby-univerzum részévé válik. Ezek számomra eszközök, ezekből táplálkozom, még ha sokszor nem is tudatosan. Ott bolyonganak a tudatalattim holdudvarában, és amikor szükségem van rájuk, előjönnek, megmutatják magukat. Olyan ez, mint egy kincseskamra. Ha egy dalhoz például sötétebb színekre van szükségem, kihúzom azt a fiókot, amelyben a pszichopatákkal, bűnözőkkel való találkozásaimat őrzöm. Számtalan lélekben merítkeztem már meg, rövidebb-hosszabb ideig, akik mind hatással voltak rám. Természetes, hogy mindez megjelenik a dalokban vagy épp a festményeimen.

Akárcsak a szövegeid, a képeid is merészek, expresszívek. Kik voltak rád a legnagyobb hatással képzőművészként?

Számomra onnantól vált igazán izgalmassá a képzőművészet, amikor elkezdték felrúgni a szabályokat. Szeretem az impresszionista és szürrealista képeket, ugyanúgy tetszenek Van Gogh, Picasso és Monet, mint Paul Klee vagy Kandinszkij képei. De akár korábbra is visszamehetünk az időben: lenyűgözőek Hieronymus Bosch szürreális
látomásai vagy éppen Goya nyersesége. Különös, hogy még a reneszánszban is milyen merész víziókat találhatunk, például egy olyan Michelangelo-festményen, amely alapvetően a mennybemenetelt tematizálja ugyan, a háttérben mégis elénk tárul a pokol egy apró szeglete, ami intenzitásában és ábrázolásmódjában olyan erős és bátor, hogy akár egy Goya-részlet is lehetne.

Inkább csak magadnak festesz, vagy meg is vásárolhatóak a képeid?

Nagyon ritkán adok el képet, különösen az utóbbi időben. A zenélés a munkám, a zene az életem, abból is élek, a festészet hobbivá vált. A legtöbb képet a Képzőművészeti Egyetem évei alatt adtam el, hisz egyrészt egy egyetemistának jól jön a pénz, másrészt nagy megtiszteltetésnek számított, ha tőlem akart képet venni valaki. Később már nehezebben váltam meg a képeimtől, el kellett telnie bizonyos időnek, hogy úgy érezzem, kinézegettem, és elengedhetem, az útjára bocsáthatom. Van egy festményem, amelyet kétszer is eladtam, és mindkétszer megbántam: az első gazdájától – aki miután gyerekei születtek, levette a falról – sikerült visszavásárolnom, de aztán eladtam újra, és most Indiában van. Azt a képet szívesen visszavásárolnám megint, ha lehetne… És akkor talán harmadjára már nem adnám el. Ha annak a néhány hónapnak az eladásait is figyelembe veszem, amelyet a húszas éveim elején New Yorkban töltöttem, körülbelül 80-100 olyan háztartás lehet a világon, ahol Kiss Tibi-festmény lóg a falon.

Mesélj erről a New York-i kitérőről…

Negyedéves voltam a képzőművészetin, úgy éreztem, kicsit elfáradtam, elfogyott a kezdeti lelkesedés, új inspirációkra volt szükségem. Liviusszal kitaláltuk, hogy mindketten halasztunk egy félévet, és hogy kiszakadjunk az egyetem, a koncertek és a bulik szakadatlan körforgásából, egészen New Yorkig szaladtunk. Eredetileg nem úgy terveztem, hogy kinn is festeni fogok, eleinte segédmunkásként dolgoztunk, álmennyezeteket bontottunk. Egyszer azonban úgy gondoltam, teszek egy próbát, megnézem, megyek-e valamire a festészetemmel. Az eredmény engem lepett meg a legjobban, hisz New Yorkban minden második ember művésznek mondja magát. Ott a kilencvenes években megtörtént az, ami itthon még ma is elképzelhetetlen volna: metróztam valahová, hónom alatt a legújabb festményemmel, és hozzám lépett egy alak, hogy ő itt, azon nyomban szeretné tőlem megvásárolni a képemet. Megismerkedtünk kinn élő magyarokkal is, ők is vásároltak tőlem festményeket – volt például egy nagyon kedves család, amely a fizetségen túl még egyheti koszt-kvártélyt is felajánlott, csak hogy fessek nekik. A végén még azt is megkérdezték, nem akarom-e esetleg feleségül venni a lányukat. Mindeközben, míg én 2-3 napig vígan megéltem egy-egy kép eladásából, szegény Livius napi 10-12 órában gürizett egy építkezésen… Nagy adag szerencse is kellett mindehhez, azt hiszem.

A festészetben mi inspirál?

Nagyon szeretem az ősi primitív művészetek egyszerű, ösztönös energiáit. De legalább ilyen nagy hatással vannak rám a 6 éves kor előtti gyerekrajzok is, amelyek még mentesek a szabályok, a túlgondolás és az öncenzúra alól. Akárcsak a zenében vagy a szövegben, a festészetben is a zsigeri energiák izgatnak, a szabad asszociációk. Nem szabad megfeledkeznünk ezekről a tiszta forrásokról…

Kisfiad, Ármin 3 éves. Szoktatok négykezest rajzolni?

Számtalanszor. Amikor például a falakra rajzolunk, mindig az ő energiáiból indulunk el, mert azok sokkal ösztönösebbek, sokkal őszintébbek. Ő felhúzza az alapot, én pedig cizellálom, és kanyarítok belőle, mondjuk, egy nyuszit. De az a nyúl akkor is az ő energiáiból született.

Mi a legfontosabb, amit az elmúlt három év alatt Ármintól tanultál?

Folyamatosan tanít. Bámulatos például, ahogyan képes rátapadni a jelenre: mindig azzal foglalkozik, amit éppen csinál, nem telepszik rá sem a múlt, sem a jövő. Mi, felnőttek, ezt a képességet valahol elhagytuk, elveszítettük útközben. Fontos lenne pedig, hogy újra megtaláljuk, és megtanuljunk jelen lenni, képesek legyünk a mostra figyelni.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2016 nyarán.