A Debreceni Egyetem kutatóbiológusaként immár 3 éve a szájüregi rák korai diagnosztizálásán dolgozik. Nagy utat tett meg azért, hogy megvalósítsa az álmait. Horváth Józseffel beszélgettünk.

Hogy emlékszel vissza a gyermekkorodra?

A karcagi cigánytelepen nőttem fel, szerettem azt a környezetet, amely ott körülvett. Eleven gyerek voltam, lételemem volt az állandó mozgás, rengeteg időt töltöttünk a szabadban a barátaimmal, de mindemellett egészen kiskoromtól szinte megszállottan vonzott a tudás világa is. Óvodáskoromban már írtam, olvastam – a bátyám és a nővéreim iskolások voltak, őket figyeltem tanulás közben, és mint a szivacs, úgy szívtam magamba az információkat. Korán ráébredtem, hogy fogékony vagyok a tanulásra, noha a családunkban ennek nem voltak erős gyökerei, első generációs diplomás vagyok. Édesapám a középiskola után vasúti pályamunkásként dolgozott, édesanyámnak az általános iskola harmadik osztálya után meg kellett szakítania a tanulmányait. Apám nagyon szeretett olvasni, rengeteg könyvünk volt otthon, állandóan azokat bújtam, nemcsak a látókörömet bővítették, hanem erősítették a képzelőerőmet is. A családom az elejétől kezdve teljes mellszélességgel támogatta az ambícióimat: megbíztak bennem, teret engedtek a céljaimnak, bátorítottak, tanulásra buzdítottak.

Miként teltek az iskolai évek?

Általános és középsikolában is végig kitűnő voltam, a tanáraim hamar felfedezték bennem a tudásvágyat. Sokszor jobban megértettek engem, mint én saját magam, és ennek tükrében próbálták segíteni, egyengetni az utamat. Én csupán egyetlen dologban voltam biztos: a tanulás számomra az az eszköz, amely révén valami olyasmit érhetek el, amit a környezetemben még senki. Már egészen kis gyerekként tisztában voltam azzal, hogy cigányként csak úgy tudok eredményes és értékes életet élni, ha figyelembe veszem a többségi társadalom által állított kritériumokat, és megpróbálok azoknak megfelelni. Mivel sokat olvastam, sokáig a magyar volt a kedvenc tantárgyam, de ötödik osztályban felülírta ezt a szerelmet a történelem. Azonnal elvarázsolt ez a misztikus világ, sokáig úgy gondoltam, hogy ezzel a tudományterülettel van dolgom, ezt kell hivatásul választanom. Ügyvéd, jogász vagy jogvédő szerettem volna lenni. A származásom okán nem volt számomra ismeretlen a diszkrimináció jelensége, egészen közelről megtapasztalhattam, milyen az, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben – pénz híján, vagy éppen a negatív megkülönböztetés miatt – nem jut egy cigány ember megfelelő jogi segítséghez. Ezen szerettem volna változtatni a jogi egyetem elvégzése után a magam eszközeivel.

Fotó: Gyarmati Lili

Mégis most egy laboratóriumban beszélgetünk… Hogyan írta felül a jogi terveket a biológia világa?

A középsikola első évét a pécsi Gandhi Gimnáziumban végeztem, ami egészen különös élményt jelentett számomra. Ez egy cigány nemzetiségi iskola, ahol a képzés sokkal inkább hasonlít az egyetemek oktatási metodikájához, mint egy hagyományos középiskoláéhoz. Ráadásul senkinek nem kellett elmagyaráznom, milyen kultúrkörből származom: cigányok lévén az osztálytársaimmal közös hagyományokat és értékeket hoztunk magunkkal, megértettük egymást. A szüleim válása, illetve az iskola távolsága miatt azonban a második osztályt már a karcagi középiskolában kezdtem el. Akármilyen nehéz volt is akkor magam mögött hagyni Pécset, ha nem történik ez a váltás, talán nem fonódik össze a sorsom a biológiával. Egyáltalán nem akartam ugyanis biológus lenni, de mint minden tantárgyból, biológiából is jó eredményeim voltak. Szerencsére a karcagi tanárnőm nem
elégedett meg ennyivel: meggyőzött arról, hogy induljak különféle versenyeken. Ezeket eleinte nem élveztem különösebben, aztán egyszer csak szembejött egy téma, ami minden egyéb érdeklődésemet felülírta. A drogkutatás, drogprevenció kérdéskörét rendkívül izgalmasnak találtam: ennek kapcsán találkoztam először a neurobiokémia, a neurológia és a biokémia szakterületével. Meg akartam érteni, hogyan működnek a neurológiai folyamatok, mi játszódik le az agyunk láthatatlan világában. A középiskola utolsó évében már egyértelmű volt számomra, hogy ez az én utam, így a Debreceni Egyetem Természettudományi Karára adtam be a jelentkezésemet.

Soha nem érezted magad kakukktojásnak a környezetedben?

Arra mindig is nagyon odafigyeltem, hogy a tudásunkban megmutatkozó esetleges különbségek ne távolítsanak el a barátaimtól. A beszélgetéseinkben mindig megmaradtam annak a srácnak, aki ott nőtt fel közöttük, velük együtt. Soha nem éreztem, hogy a céljaim miatt kirekesztene a közeg, amelybe beleszülettem, a barátaim, ismerőseim sokkal inkább tisztelnek a kitartásom miatt. Sajnos sokan esnek abba a hibába, hogy a cigányságukat átokként élik meg, átokként, amelyből csak rossz sorsok fakadhatnak. Ezzel szemben én áldásként tekintek a gyökereimre. Rengeteg szín és érzés van a kultúránkban, amelyek nemcsak a történelmünket, hanem a személyiségünket is gazdagítják. Mind cigányként, mind magyarként számtalan olyan dolgot fel lehet sorolni, amelyek büszkeségre adnak okot. Éppen ezért én mindenkit arra biztatok, merje felvállalni a származását, hisz se nem szégyen, se nem bűn, ha az ember, teszem azt, cigánynak született. Csak az a fontos, hogy mit csinál az életében, mit tud adni a világnak, a többi embernek. A diszkrimináció persze zavaró lehet, de ha van egy stabil ön- és világképünk, akkor ezen felül lehet kerekedni.

Az Aranypánt-díj és a Gergely Alexandra Emlékdíj elnyerése kapcsán számos médium foglalkozott veled. Hogyan élted meg ezt a hirtelen jött ismertséget?

Talán még a mai napig sem dolgoztam fel, hogy a díjaknak köszönhetően valamiféle példaképpé váltam sokak szemében. Igyekszem a médiaszerepléseket arra használni, hogy megfogalmazhassak, átadhassak számomra fontos üzeneteket, illetve hogy a saját példámon keresztül megmutathassam, merni kell nagyot álmodni. Még akkor is, ha a megvalósulásáért sokat kell dolgozni. Természetes, hogy az emberekben – különösen, ha valamilyen hátrányos helyzetből érkeznek – vannak félelmek, kételyek, de ezeket meg kell tanulni leküzdeni. Legalább ilyen fontos a támogatás: ha annak idején nincs mellettem édesanyám, a keresztapám, a tanáraim, akiktől rengeteg biztatást kaptam, akkor ki tudja, ugyanitt beszélgetnénk-e most. Egyre inkább azt látom magam körül, hogy hiányzik az emberekből a jövőkép, a céltudatosság, sokan csak lebegnek a semmiben, a fiataloknak elképzelésük sincs, milyen úton induljanak el. Örülök, amikor olyan visszajelzéseket kapok, hogy a történetem motiválja az embereket. Volt, aki ebből merített erőt ahhoz, hogy megtegye az első lépést a céljai felé. Sok helyütt tartok előadásokat, iskolákban és gyermekotthonokban motivációs beszélgetéseken veszek részt, amelyek arról szólnak, hogyan lehet valaki pusztán a tanulás által a társadalom értékes tagja. Nagy álmom egy olyan tehetséggondozási program életre hívása, amely segítséget nyújthat a tehetséges, ám szegény sorsú gyerekeknek a kiemelkedéshez. Az idősebb korosztály számára pedig a szakterületem, a szájüregi rák kapcsán tartok hétköznapi nyelven prevenciós előadásokat.

Fotó: Gyarmati Lili

Molekuláris genetikusként számtalan izgalmas kutatási téma közül válogathatsz. Miért éppen a szájüregi rákot választottad szakterületedül?

Mindenképpen valamilyen ritka vagy nehezen gyógyítható betegséggel, annak genetikai hátterével szerettem volna foglalkozni. A rák mindig is érdekelt. A családomban szerencsére nem volt rákos megbetegedés, nekem azonban egyéves koromban volt egy műtétem nyaki daganat miatt, amely ugyan jóindulatú volt, mégis könnyen belehalhattam volna, hiszen elnyomta volna a légcsövemet. A molekuláris genetika mesterszak elvégzése után ugyan eljátszottam a gondolattal, hogy állást vállalok, ám éppen 2013-ban indult egy izgalmas kutatás a Debreceni Egyetemen a szájsebészettel közös kollaborációban a szájüregi rák kapcsán. Szép kihívásnak éreztem ezt a feladatot, így inkább a PhD mellett döntöttem…

Miért jelentett izgalmas kihívást ez a projekt?

A szájüregi rák tekintetében Európában első helyen állunk mind a halálozási statisztikák, mind az új páciensek számának alakulásában. Mindeközben a legtöbb ember nem is hallott még erről a betegségről. A magas halálozási ráta mögött az a tény áll, hogy a betegség megfelelő tumormarkerek híján csak előrehaladott állapotban diagnosztizálható, amikor már általában súlyos, T3 vagy T4 stádiumban van a páciens, illetve akkor
is csupán biopsziavétel után állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a betegnek szájüregi rákja van. A korai diagnozis hiánya miatt a túlélés esélye kevesebb mint 50 százalék. Mi mind az időtényező, mind a diagnosztikai eljárás tekintetében próbálunk megoldást találni: a nyálban keresünk olyan jelzőmolekulákat, amelyek segítségével a szájüregi rák már egy korábbi fázisban, vagy még az előtt, rákmegelőző állapotban felismerhető. Abból az alapfeltevésből indulunk ki, hogy a betegeség hatására bizonyos gének szintje a nyálban emelkedni kezd, ennek köszönhetően pedig a biomarkerek jelzik, hogy már jelen van, vagy épp kialakulófélben van egy elváltozás. Ráadásul egy nyálmintavétel senkinek nem fáj, nem olyan invazív beavatkozás, mint például a biopszia. Innen pedig már csak egy lépés volna egy egyszerű prevenciós gyakorlat kialakítása, amelynek keretein belül legalább olyan könnyű volna az állapot-ellenőrzés, mint például egy terhességi teszt esetében.

Hogyan épül fel a kutatás?

A ma már közel 100 fő bevonásával működő multicentrikus projektben – budapesti, szegedi, pécsi kollégák együttműködésével – az egyetem fehérjekutató csoportja, a genomika, illetve a fogászati tanszék dolgozik együtt, egy országos nyálmintavétel alapján. A kutatásunk keretén belül messenger RNS- (mRNS), illetve mikroRNS- (miRNS) szinten is megvizsgáljuk a kapott mintákat. Messenger RNS-szinten egy amerikai kutatócsoport már korábban megállapított hét olyan lehetséges biomarkert, amelyekkel ez a betegség diagnosztizálható lehetne. A mérésüket elvégeztük a magyar lakosság körében is, és sajnos arra az eredményre jutottunk, hogy a rendkívül eltérő szájhigiéniai szokások miatt ezek a markerek a magyar populáció esetében nem használhatók. Az idős vizsgálati alanyoknak ugyanis annyira rossz volt a szájhigiénés állapotuk, hogy a markerek csupán emiatt közel ugyanolyan, sőt néha sokkal magasabb génelváltozási szintet jeleztek, mint egy valóban tumoros páciens esetében. Éppen ezért mi mikroRNS-szinten szeretnénk olyan egységes géneket találni, amelyeket semmilyen más betegség vagy életmódbeli kihatás nem befolyásol, így ugyanúgy működnek az amerikai populáció esetében, mint a magyar lakosságnál, vagy bármely más nemzetnél a világon. Bízom abban, hogy már nagyon közel járunk a megoldáshoz.

További tervek?

Mindenekelőtt szeretném befejezni a doktori tanulmányaimat, jelen állás szerint erre egy éven belül sor is kerülhet. A kutatás befejezése után nagyon szeretnék a rákterápia, a gyógyászat felé elmozdulni, terápiás szerekkel, azok fejlesztésével foglalkozni. Örülnék, ha néhány évre kapcsolódni tudnék egy amerikai kutatócsoporthoz: egy nemzetközi laborban dolgozni hatalmas szakmai tapasztalatszerzést jelentene számomra. Ráadásul az amerikaiak „Gondolkodj pozitívan”-világlátása is közel áll hozzám.

Sokan tekintenek rád egyfajta hétköznapi hősként. Van hasonló példaképed?

Alapvetően mindenkire felnézek, mindenkit tisztelek, aki eredményes a szakmájában, és ezáltal segíteni tud az embereken. A legnagyobb példaképem az anyukám, aki rengeteget tanított számomra akaratról, céltudatosságról és kitartásról. Azon túl, hogy a válás után egyedül állt helyt négy gyermek édesanyjaként, mindeközben megküzdött három szívinfarktussal, három agyvérzéssel, valamint átesett egy komoly koponyaműtéten is. Ő a legnagyobb hős a szememben.

Az interjú a Teva Magyarország Orvosok című magazinjában jelent meg 2016 telén.