Kurzorvillogás

Történetek emberekről, embereknek.

Hadd menjen a toll, amerre akar

2017. április 21. 14:49 - nemethmoni

Közel ötven éve mesél történeteket. Férfiakról, nőkről, családról, összetartozásról és újrakezdésről, hibákról és felismerésekről, reményről és esendőségről, bátorságról és feladásról. A Prima Primissima díjas íróval, Vámos Miklóssal beszélgetünk az élet kis és nagy dolgairól.

 

Legújabb regénye, a Hattyúk dala egyik szereplőjének kézirata megsemmisül egy bombázáskor. Önnek volt olyan szövege, amely elveszett?

Volt. De nem bombázáskor. Amikor az ember fiatal és bohó, azt hiszi, hogy az elrontott kéziratokra nincs szükség. Kidobtam, elvesztettem, válás alkalmával hátrahagytam. Közel áll hozzám az a nézet, hogy ha valami elveszett, valószínűleg úgy van az jól. Éppen ezért nem is igen jegyzetelek; ami nagyon jó, az akar lenni, így aztán előbb-utóbb úgyis az eszembe jut.

Nincs is jegyzetfüzete?

Van, de leginkább akkor használom, ha várakoznom kell. Az utóbbi években rászoktam, hogy limerickírással üssem el olyankor az időt, afféle ujjgyakorlatként. Van például egy sorozatom a kortárs írókról, vagy éppen a nagy irodalomtörténeti nevekről Arany Jánostól Móricz Zsigmondig. Néha pedig komoly- vagy könnyűzenei dalokra eszkábálok magyar szöveget, akár van nekik eredetijük, akár nincs.

Négy évtizednyi szünet után nemrégiben újra gitárt vett a kezébe. Milyen szerepet tölt be most az életében a zene?

Lelkes zenehallgató vagyok, mindennap gitározom. A Gerilla együttes megszűnése után – amelyet Berki Tamással alapítottunk a hatvanas évek derekán – valóban nem volt a kezemben gitár 42 évig. Volt ugyan otthon hangszerem, csak épp nem az igazi. Egy hangszerboltban aztán megláttam egy gyönyörű fekete Fender elektroakusztikus jazzgitárt. Mindig is vágytam egy ilyenre. Megvettem, hazavittem, nézegettem. Bornai Tibor barátom, a KFT billentyűse egyszer meglátta nálam a hangszert, és azt mondta, már régóta szeretne megtanulni gitározni. Így kezdtük együtt újra. A Beatles volt a legkisebb közös többszörösünk.

Három év munkájával most körülbelül ott tart a gitártudásom, ahol egy gyereké mondjuk 10 év zeneiskola után. Volt ugyan némi alapom, de a Gerilla együttes annak idején valójában sokkal inkább a szövegről szólt, mintsem a zenéről. Van az a mondás, hogy a rockzenész 9 akkorddal játszik kilencezer embernek, a jazz-zenész pedig 9000 akkorddal játszik kilenc embernek. Ez mélyen igaz, s mi bizony rockzenét játszottunk.

screen_shot_2017-04-21_at_2_42_33_pm.png

 Fotó: Gyarmati Lili

Mit hallgat mostanában a legszívesebben?

Mindig is vegyesen hallgattam könnyű- és klasszikus zenét. A négy legkedvesebb zeneszerzőm mindegyike B betűs: Bach, Beethoven, Bozart, Bumann. Az utóbbi években egyre jobban foglalkoztat az a gondolat, hogy mi lenne, ha írnék egy zenei regényt, amelyik Beethoven kilenc szimfóniáján alapul. Kilenc fejezet, amelyek négy kis részből állnak – hiszen a szimfóniák négytételesek –, és mindegyik valahogy visszaadja a zene hangulatát. Így hát mostanában mániákusan Beethoven szimfóniáit hallgatom, Furtwängler vezénylésében. Különleges karmester volt, nagyon szabadon kezelte a kottát. Közel áll hozzám ez a gondolkodásmód. Én is azt vallom, hogy a kottában nincs ott a zene, s a szövegben sincs ott a mű. Ha most mi ketten elolvasnánk ugyanazt a szöveget, más más mű születne meg mindkettőnkben.

Legalább olyan fontos tehát a befogadó, mint a szerző…

Igen. Úgy vélem, minden könyv elolvasásának van egy ideális időpontja az ember életében. Vannak könyvek, amelyekbe beletörik a bicskánk húszévesen, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az a könyv vacak, csak még nem nőttünk fel hozzá. De van olyan könyv is, mint a kumisz: még nem jó, még nem jó, már nem jó. Az pech. Akkor az nem a mi könyvünk.

Volt olyan könyv, amelyet félbehagyott?

A modern irodalomról azt állítják, hogy egy Ulysses című könyvből fakad. Tizenkilenc évesen, amikor az írásaim először megjelentek az Új Írásban, egy csapásra idősebb, nagy tekintélyű írók között találtam magam. Ottlik Géza, Mándy Iván, Örkény István. Egyre csak azt hallottam tőlük, hogy Ulysses így, Ulysses úgy. El is kezdtem olvasni, de rettenetesen untam. Akkor még nem tudtam, hogy a barokkos stílusú Szentkuthy Miklós fordította a könyvet, aki nem lefordította, sokkal inkább az angol mondatok nyomán újraírta a regényt. Beletört a bicskám. Harmincévesen megint megpróbáltam, s akkor már érzékeltem, hogy valóban remekmű.

Nem volt ijesztő, hogy ilyen fiatalon a 20. század második felének legnagyobb magyar írói között találta magát?

Túl fiatal voltam, és kissé ostoba. A szerkesztőm véres kardként körbevitt a Hungária Kávézó karzatán, bemutatott mindenkinek a Kisfiúk és nagyfiúk című írásom apropóján. A magyar irodalom színe-java felvonult ott. Sütkéreztem a szerepemben. A legfiatalabb írók akkortájt a harmincas éveik derekán jártak, én húsz sem voltam még. Kivételes helyzetbe kerültem, többen öcsinek hívtak, egyfajta kisebb testvérként kezeltek. Azonnal íróvá avattak, azt hiszem, bőven az akkori érdemeimen túl.

A dolog nem ettől volt ijesztő, hanem akkor vált azzá, amikor elkezdték véleményezni a szövegeimet. Örkény például rettenetesen kegyetlen volt ebben. Később a naplójából kiderült, hogy vele annak idején József Attila csinálta ugyanezt. Volt egy tűhegyes ceruzája, és minden sorban javított valamit. Akkor hirtelen rájöttem, hogy felsőbb osztályba léptettek, én viszont nem sajátítottam el még az ehhez szükséges tananyagot. Félművelt voltam, az életemet az írás mellett jószerivel a rockzene töltötte ki. Véres verejtékkel, sokszor kapkodva kezdtem el pótolni a hiányosságaimat. Ebben nagy segítségemre volt Gáll István író, a prózarovat vezetője; rengeteget tanultam tőle.

Többek között neki is emléket állít Hogy volt című kötetében.

Annak az írónemzedéknek a tagjai, akik a vállukra emeltek engem, mára mind eltávoztak. Ez felháborító, de mégiscsak igaz. A kortársaimmal nem volt szoros a kapcsolatom – hiszen ha valaki Örkénnyel barátkozhat, akkor az nem keresi a vele egyívásúakat –, így mikor ők sorban elmentek, egy időre légüres térben találtam magam. A Hogy voltban mindenkiről mesélek, aki fontos nekem. A legkedvesebb történetem mind körül talán az, amit Gáll Istvánról írtam. Úgy érzem, őt méltatlanul elfeledték, pedig nagyon fontos és nagyon remek ember volt.

Negyvennél is több könyve jelent meg. Van olyan ezek között, amely különös jelentőséggel bír az ön számára?

A Sánta kutya és A csillagok világa. Mégpedig azért, mert egészen más volt a fogadtatásuk, mint amire én számítottam. A Sánta kutya esetében alighanem a cím ebben a legnagyobb hibás, negatív, rossz hangzású. Eredetileg Egy élet címmel írtam, de Alberto Moravia híres regénye, az Egy asszony élete miatt erről lebeszélt a kiadóm. Mivel a könyvben sok hazugságról van szó, az utolsó fejezetben pedig a főszereplő egy ténylegesen sánta kutya, ez jutott eszembe. Ma már azt hiszem, ez hebehurgya húzás volt. A csillagok világa esetében, amely az ikerfiaim gyerekszlengje nyomán született, talán a címlappal volt baj. Egy Ji csing jel van rajta, a jelentése ’a közösen átélt öröm’.

És olyan könyv volt, amely a vártnál nagyobb sikert aratott?

Az Anya csak egy van című regény kapcsán egyáltalán nem számítottam ekkora hatásra. A mai napig nem tudom biztosan, hogy a könyv önnön jogán vívta ki a sikert, vagy az akkor éppen egy éve folyó Lehetetlen című tévéműsor miatt vásárolták meg olyan nagy számban az emberek. Bízom abban, hogy az előbbi. Húszezer példányban jelent meg a regény 1995-ben a Könyvhétre, és az első három napban teljesen el is fogyott. Év végére a százezret verdeste az eladott példányszám.

Az Anya csak egy van története kendőzetlenül mesél egy olyan jelenségről, amely sokak számára tán a mai napig tabunak számít.

Anyám 14 éves koromtól mániákus depressziós volt. Éppen olyan, mint az a kicsit puhuló szocializmus, amelyben felnőttem. Mit értek ezen? Erőszakos volt, kiszámíthatatlan, szeszélyes és diktatórikus, de valamelyest humoros is. A regényen először a katonaság alatt kezdtem dolgozni, e párhuzam mentén. Engem akkoriban a Gerilla együttes miatt már megfigyeltek, s lefényképezték a regényt tartalmazó spirálfüzet minden oldalát is. Egy hosszú vallatásnál aztán belekérdeztek, én pedig nem tudtam mindenre válaszolni, gyanúba kevertem magam. A katonaság után, amikor megtudtam, hogy rendőrhatósági felügyelet alatt állok, a füzetet – a kész regénnyel – a teraszunkon elégettem. Nem volt könnyű, nehezen gyulladtak meg a lapok.

Az ötlet azonban megmaradt. De biztos voltam abban is, hogy amíg anyám él, nem adom közre. Ő 1986-ban halt meg, ám utána én két évet az Amerikai Egyesült Államokban töltöttem, és mire visszaértem, az alapötlet érvényét vesztette, a szocializmus szerencsésen véget ért. De egy új nézőpont felől ismét érdekelni kezdett a téma: az jutott eszembe, hogy az én mániákus depressziós anyám, aki nekem rengeteg szenvedést okozott, külső szemlélők számára mérhetetlenül jópofa volt. Azt próbáltam meg tehát elmesélni az embereknek, hogy ezeket a sokszor valóban kibírhatatlan szipirtyókat próbálják meg külső szemmel nézni, és egy kicsit szeretni. Többek között néha hívják fel őket...

screen_shot_2017-04-21_at_2_40_23_pm.png

Fotó: Gyarmati Lili

Idekívánkozik a párhuzam: mi áll az Apák könyve hátterében?

Mivel írtam egy regényt anyámnak, úgy gondoltam, apámnak is jár. 18 éves voltam, amikor meghalt. Alig tudtam róla valamit, akkor kezdtem el felderíteni, ki is volt ő. Addig nem tudtam sem a munkaszolgálatos múltjáról, sem arról, hogy a pécsi felmenőit kiirtották az auschwitzi táborban, illetve útban odafelé. Ő erről egy szót sem szólt soha. Hamar kiderült viszont, hogy erről önmagában nem fogok tudni regényt írni. Kevés volt az anyag. Irigyeltem is Esterházy Pétert, akiről tudtam, hogy írja a Harmonia caelestist. Az ő felmenőinek a története egyenlő a magyar történelemmel, ami rám nem igaz. Gondoltam, írok akkor egy könyvet a magyar apákról. Tizenkét apa, tizenkét generáció, háromszáz évnyi utazás a magyar térben és időben.

A regényeit olvasva sokszor úgy tűnik, mintha szélesre tárná az életét az olvasó előtt. Mindeközben soha senkit nem enged túl közel.

Még ha néha úgy is tűnhet, én nem azért írok, hogy az életemről adjak közre információkat. Gondolatokat szeretnék regénnyé, novellává alakítani, abban a gyerekes reményben, hogy ha ez sikerül, akkor önöknek, olvasóknak valami jobb lesz az életükben. Majdnem minden, amit írok, önéletrajzi elemekkel tarkított, de nem az a fontos benne. Sokszor zavarba is jönnek az olvasók, mert az egyik könyvben egy történetet így írok meg, a másikban amúgy. Hogy melyik az igaz? Egyik sem.

A saját életemet éppen úgy használom, mint más életét. Ha valaki velem élt, annak az élete az már az én alapanyagom. Tudom, hogy ez nagyon kizsákmányolóan hangzik, de ez az igazság. Nem kell íróval élni, mert akkor ilyen bajok történnek. A barátaim, ismerőseim, a váratlan találkozásaim történetei is a gyűjteményem részei lesznek, és egy nem várt pillanatban feltörnek a szövegben, mint a talajvíz. Olyankor hagyom, hogy a tollam (vagy éppen klaviatúrám) arra menjen, amerre akar.

Legújabb regénye öt évig készült.

Valóban, ennél ez idáig csak az Apák könyve tartott tovább. Az tíz év volt. Bár ha lett volna akkoriban internet, három év alatt elkészül. Rengeteget ültem és jegyzeteltem a Széchényi Könyvtárban. A Hattyúk dala is azért tartott csupán öt évig, mert van internet, illetve mert rengeteg segítséget kaptam pécsiektől. Sok Péccsel kapcsolatos könyvet gyűjtöttek össze nekem, amelyeket boldogan olvastam. Az egyik legfőbb forrásom a Pécsi Szemle nevű helytörténeti folyóirat volt. Abban olvastam például, hogy sokáig tartotta magát a hiedelem, hogy Platón nyughelye Pécsett van. Miközben Athénban. Egyetlen embernek sincs két sírja, kivéve Szabó Magdát, akinek van egy Debrecenben és egy Budapesten. Míg az Apák könyve háromszáz évet ölel fel, addig a Hattyúk dala kétezret. Örömmel jelenthetem, hogy több történelmi regényt nem írok.

A könyvben egy titokzatos szöveg, a Hattyús kézirat köti össze a 2000 esztendő történelmét.

A nyolcvanas évek végén volt szerencsém a Yale Egyetem Beinecke Könyvtárában közelebbről is szemügyre venni különböző könyvritkaságokat. Tudtam, hogy vannak ott Corvinák, érdekelt a Gutenberg-biblia is. Egy méterre álltam a könyvektől, beöltözve, akár egy műtős, a könyvtáros hölgy pedig kesztyűs kézzel vagy lapozógéppel lapozott. Már sokadszorra voltam ott. A hölgy a nevem hallatán érdeklődött, spanyol vagyok-e. Amikor meghallotta, hogy Magyarországról jöttem, rákérdezett, nem érdekel-e a Voynich-kézirat. Közkeletű téveszme ugyanis, hogy Wilfrid Michael Voynich, a kézirat egykori tulajdonosa magyar volt.

A kézirat elvarázsolt. Nem létező nyelven, nem létező ábécével íródott, a papírja alapján valamikor a 15. század környékén. Elhatároztam, hogy mivel épp nem dolgozom semmilyen könyvön, a szabadidőmben megfejtem a kézirat titkát, és világhírű leszek. Ez azonban nem sikerült, ahogy másoknak sem, egészen a mai napig. De benne maradt a lelkemben. Mindig tudtam, hogy valami dolgunk lesz egymással. Összeházasítottam hát Péccsel, és kitaláltam a Hattyús kéziratot. A regényben minden fejezetben megfejtik a kézirat titkát, hol jobban, hol rosszabbul. A könyv végén pedig egy olyan megoldást kínálok, amely az alkímia világába vezet.

Az egy titokzatos világ. Ön hányadán áll a titkokkal?

Egy embert a titkai tartanak össze, különösen, ha idősebb. Mindenkinek megvan a maga hetedik szobája, ahova senki nem mehet be hívatlanul. Ha be is enged bárkit, előtte meg kell állni, lábat kell mosni, és csak mezítláb lehet belépni oda. Ez a szabály. Ha valaki volt olyan szíves életemben, hogy legalább résre kitárta a hetedik szobája ajtaját, én soha nem mentem be. Udvariasan bedugtam csupán a fejem. Mert úgy érzem, hogy mindenkinek meg kell hagyni a maga titkok kamráját.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2017 tavaszán.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kurzorvillogas.blog.hu/api/trackback/id/tr5712443759

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása