Oké, persze, hivatkozhatnék arra, mennyire gyorsan pörög az élet, és milyen sok a történés benne - de inkább csak lusta voltam folytatni a Budai Zöldet. Legalábbis mindig volt egy tök jó kifogásom, hogy miért ne. Remekül el is hittem mindegyiket. Egészen ma reggelig. Február végén köszöntem el a túrától a Vérmezőnél, úgyhogy pont onnan folytattuk ma a Frodóval, ahol anno abbamaradt. Volt nálunk kutyakeksz, szendvics, labda (nyilván) - és rengeteg víz. 

 
Azt mondta nekem valaki, az az egy baj van ezzel a Budai Zölddel, hogy a városban halad. Igaza is volt, meg nem is. Mondom, miért... 

Tényleg igaz, hogy egy sor már unásig ismert helyszínen visz át ez az útvonal (láttam már a Vérmezőt, a Városmajort vagy a Normafát is éppen eleget), és lényegesen több az autó, az ember, a civilizáció, mint ami jólesik, de közben meg olyan utcákat barangoltam be ezzel a szakasszal, ahová aligha keveredtem volna el másképp. Sosem vágytam volna például csak úgy magamtól az Evetke útra. Pedig... :)

Ráadásul egy csomó izgalmas ház jött szembe: olyanok, amik sok-sok évtizeddel a hátuk mögött a mai napig iszonyú menők, vagy épp olyanok, amik rendkívül büszkék a kilencvenes évek ízléstelenségére, de minek. 

A Vérmezőtől a Városmajor felé vettük az irányt. Már ezen a szakaszon egy csomószor eltévedtem, elveszett a jelzés egyfolytában, ha nincs a Szépkilátás blog szuper térképe, sírva fakadok: mondjuk a városmajori templom előtt, a szőttesárusok mellett. Aki rám hallgat, ki is hagyja ezt a majoros bolyongást, és megy egyből a Csaba utca felé, azt nem lehet megúszni úgysem. 

Mert itt kezdődik a feketeleves. Persze, sejtettem, hogy nem kedves kis lankákon jutok fel a Normafára... De az igazság kegyetlen: gondolj annyi lépcsőfokra, amennyi még épp jól esik, és szorozd meg százzal. Csaba csak egy laza kis intro ahhoz képest, ami később jön.

A Csaba utcai lépcsőn felértünk a Kis-Svábhegyre, ami onnan kapta a nevét, hogy Buda visszafoglalásakor, 1686. szeptember 2-án a sváb tüzérség itt adta meg a jelet az utolsó rohamra. Nagy pedig nem lehetett, mert csak 258 m magas szegény. 

A Kis-Svábhegy után kereszteztük a sokkal kevésbé romantikus Istenhegyi utat, aztán a Szendrő utcán át a Fogaskerekű felé vettük az irányt. Ezen a szakaszon a Zöld egy darabig összefonódik a Szent Jakab zarándokúttal. Két végtelen lépcsősor között pedig ilyen csigákba lehet botlani...

Egészen elvesztem itt az utcanevekben: kiderült például, hogy az Óra út a Tündér utcába vezet, a Költő utca pedig a Hangya utcával és a Tücsök utcával is párhuzamos - mint aki nem tudja eldönteni, mit akar...

A Fogaskerekűnél egy éles balossal, fittyet hányva a Szépkilátás Cukrászda jegeskávéjára, a Karthauzi utcán mentünk tovább, aztán a Zöld az Evetke úton keresztül a Széchenyi-emlék útra, a Széchenyi-emlékműhöz vezetett. 

Innen már tényleg csak egy nagyobb köpés (és még néhány lépcső) a Széchenyihegy, ahol a józan ésszel dacolva nem pattantunk fel a Gyermekvasútra, hanem battyogtunk tovább a sínek mellett a Normafáig. Nagy szerencse, máskülönben ebbe a lepkébe egész biztosan nem futunk bele. 

Fogalmam sincs, hány km volt pontosan az út. Meleg volt, nekem meg izomlázam is, körülbelül 4-5 óra volt felérni, azt hiszem. 

Errefelé van egy sokkal precízebb szakirodalom. :)