Hogyan barátkozhatunk meg a hangunkkal? Milyen többletet adhat a hétköznapokhoz a rendszeres éneklés? Miért alkotnak jobb közösséget azok, akik énekelnek, mint azok, akik nem?
Magyarország legnagyobb közösségi kórusa, a közel ötszáz tagot számláló Csíkszerda alapító karnagya, Tóth Árpád arra bátorít, merjünk barátkozni a hangunkkal. Hiszi, énekelni mindenki tud, és hogy egy éneklőbb társadalommal befogadóbb és barátságosabb hely lenne a világ.
Énekelt neked az anyukád kiskorodban?
Szerencsére nagyon sokat. Pedig nem volt tökéletes hangja, de nem is ez az, ami igazán számít. Egy anekdota szerint Kodálytól egyszer megkérdezték, mikor érdemes elkezdeni egy gyermek zenei nevelését. Azt felelte: körülbelül kilenc hónappal a születése előtt, avagy nem is, inkább kilenc hónappal az édesanyjának a születése előtt. Az, ha egy anya énekel a gyerekének, akkor is elemi, erős és intim pillanat, ha nem a legtisztább a hangja. Nyomot hagy.
A legtöbben nehezen barátkozunk meg a saját hangunkkal.
Míg a víztükörnek köszönhetően évezredek óta tudjuk, hogyan nézünk ki, azzal, hogy milyen a hangunk, csupán az elmúlt száz évben szembesültünk. Azóta teszi lehetővé a technika, hogy visszahallgassuk a saját hangunkat, ami általában különbözik attól, mint amilyennek mi magunk belülről halljuk. Ez eggyel mélyebb trauma annál, mint hogy olyan könnyű legyen feldolgozni. Ráadásul a hangunk annyira őszintén a miénk, hogy ijesztő tud néha lenni a szembesülés.
Ennek ellenére nem ismerek olyan embert, aki nem szeret énekelni, és soha nem is szeretett. Szinte mindenkinek van egy olyan felidézhető pont a múltjában, amikor elvették a kedvét: ehhez elég egy-két szerencsétlen mondat. Pedig olyan ez, mint ha azt mondanánk egy csecsemőnek, ne próbálkozz a járással, ahogy látom, nagyon nem megy. Mert énekelni mindenki tud, ez egy tanulható dolog, egy folyamat, csak el kell hinni, hogy mindannyiunkban van valami zeneiség. Mindenkinek van hangja, és mindenkinek elég jó hangja van ahhoz, hogy ha kicsit dolgozik vele, egy közösségi kórusban, ahol többen éneklünk együtt, hasznos része tud lenni a hangzásnak.
Fotó: Gyarmati Lili
Volt gyökere a családodban az éneklés szeretetének?
Nem igazán. Az édesanyám biokémikus, az édesapám villamosmérnök, egészen más világokban mozognak otthonosan. Mégis az első pillanattól kezdve támogattak, bíztak bennem, dacára annak, hogy egy olyan szakmába habarodtam bele, amelyről az ég világon semmit nem tudtak. Már hétévesen egyértelművé tettem számukra, hogy mennyire fontos nekem az éneklés: minden szombaton kóruspróbára jártam a várba, amikor pedig egy horvátországi nyaralás és a között kellett választanom, hogy Szent Erzsébet legendájának a gyerekszólamát éneklem Esztergomban a kórussal, egyértelmű volt, hogy az utóbbi mellett döntök. Anyukám itthon maradt velem, a helyünkre pedig beültek az autóba az unokatestvéreim, ők utaztak a családom többi tagjával a tengerpartra.
De soha nem láttam magam a szó divatos értelmében vett énekesként, mikrofonnal a kezemben, színpadon, tömegek előtt. Nem az előadó-művészet mivoltában érdekelt az éneklés, inkább mint létforma. Azt már egészen korán észrevettem, hogy komfortos számomra, ha énekelek, ha éneklő emberek között vagyok. Gátlásos gyerek voltam, nem találtam a helyem az iskolában az osztálytársaim között, féltem a közösségtől. Az egyetlen helyzet, amiben nem feszengtem, az volt, amikor együtt énekeltünk, az volt az a csatorna, amin keresztül kapcsolódni tudtam a többiekhez. Nem azért, mert elképesztően tehetséges lettem volna, vagy abban akartam volna kitűnni… Az tetszett meg benne, hogy olyankor mindannyian beletettük a közösbe, amink van, és ebből valami olyan dolog született, amit egyedül soha nem tudtam volna létrehozni.
Mennyiben ad többet, ha közösségben éneklünk?
Mindig lesznek kivételes tehetségű énekesek, de egyetlen világszínvonalú művész sem tud önmagában elénekelni egy harmóniát. Többedmagunkkal egészen más dimenziók nyílnak az éneklésben, mint ha egyedül tennénk. Amíg tart a közös éneklés, egy jobb világba varázsolódunk. Ez nem egy olyan fantázia, amelybe például egy könyvet olvasva merülünk. A közös éneklés egy olyan tökéletes, jobb társadalom, amely abban a pillanatban tényleg létezik, együtt alkotjuk, és mindannyian érezzük. Amikor több szólamban éneklünk, és egyszer az egyik szólam a fontosabb, akkor a többiek hátrébb húzódnak, és tudják, egy másik pillanatban majd ők lesznek a fontosak. Bármilyen különösen hangzik is, ez egy működő társadalmi szerződés.
Nagyon illékony pillanatok ezek…. Mit visznek el magukkal az emberek egy próba vagy koncert után ebből a jobb világból?
Előbb vagy utóbb mindennek vége szakad, így múlandóak azok a pillanatok is, amelyektől valóban értékes lesz az életünk. A közös éneklés is egy ilyen katartikus állapot, valami megkérdőjelezhetetlenül jó dolog. Az ilyen abszolút jó dolgok pedig bennünk maradnak, ezek azok, amik miatt szívesebben kelünk fel másnap, és még jobban becsüljük önmagunkat és a társainkat. Az emberek, akik együtt énekelnek, kevésbé bántják egymást, közösen lélegeznek, közös a testtudatuk, érzékenyebbek egymásra. Egy közösség, amely együtt énekel, tudja, hogy nem csak az létezik, amit lát.
Fotó: Gyarmati Lili
Mit ad hozzá a közös éneklés a mindennapokhoz?
Egyrészt vannak nagyon praktikus élettani hozadékai a rendszeres éneklésnek: az ember megtanulja tudatosabban használni a testét, különösen a tüdejét, többször vesz például sokkal mélyebb levegőket, ami nagyon egészséges. Az pedig, hogy nagyon sokat memorizálunk, hisz akár többórás programokat is tudnunk kell fejből, nagy pontossággal, számos agyi folyamatot támogat, többek között fejleszti a strukturált gondolkodást.
De önmagában már az sok váratlan hozadékkal bír, ha az ember egy ekkora közösség része lesz. Egy próbán százötvenen vagyunk egy nem túl nagy teremben, másfél órán keresztül, és ráadául össze is kell dolgoznunk: sokak számára ez egy olyan kihívás, amely elsőre meghaladja a komfortzónájukat, amit meg kell ugrani. Sok olyan kórustaggal találkoztam az évek során, akik eleinte nehezen találták a helyüket, de újra és újra eljöttek, mert szerettek közösen énekelni, és emiatt egy idő után leküzdötték a gátlásaikat, félelmeiket. Karvezetőként persze én is sokat tehetek azért, hogy érdemes legyen szembenézniük az esetleges nehézségekkel: ha úgy építem fel a próbákat, olyan zenei anyagot választok, hogy érdemes legyen miattuk kilépni a komforzónából.
Nem szoktunk el még mi, emberek attól, hogy így együtt legyünk?
Alig van ma már olyan tevékenység, amelyet nem lehet máshogy csinálni, csak úgy, ha tényleg találkozunk. Az éneklést nem tudjuk megoldani Skype-on vagy e-mailben. Amikor esténként egy próbán összejövünk, az elfeledett, de nagyon mélyen belénk kódolt érzéseket mozgat. Közösség vagyunk, emberek egy helyen, egy időben, akik éppen valamilyen közös célért dolgoznak, a maguk örömére, mindenki számára átélhető eredménnyel. Kevés hasonló helyzet adódik manapság az életben. És hiába a technológiai fejlődés, amelynek köszönhetően az utóbbi évtizedekben soha nem látott mértékben különböznek egymástól az egymást követő generációk, az ember attól még társas lény marad. Egy amerikai kutatás szerint például az amerikai fiatalok között soha ennyien nem jelentkeztek egyetemi kórusokba, mint napjainkban.
Fotó: Gyarmati Lili
A Csíkszerda 2009-ben alakult, mára az ország legnagyobb közösségi kórusvá nőtte ki magát. Mi hívta életre?
A Csíkszerda előtt Halas Dórival vezettünk egy kórust közösen, a Halastót, ami azért szűnt meg, mert más-más utak kezdtek érdekelni bennünket: Dóri egy kisebb, zárt közösségben hitt inkább, én pedig olyan kórusban gondolkodtam, amelyhez – kis túlzással – bárki és bármikor kapcsolódhat. Szakmailag és magánéletileg is nehéz időszak volt a kórus megszűnése, nem is éreztem utána magamban túl sok erőt ahhoz, hogy új kórust alapítsak, hogy kitaláljak egy új koncepciót. Közben viszont nem mehettem el a mellett a tény mellett sem, hogy a Halastó végével sok kórustag találta magát légüres térben. Miattuk indult útnak a Csíkszerda, egy barátom levette a vállamról az összes szervezési feladatot, nekem pusztán a zenével kellett foglalkoznom, azzal, ami amúgy is a világon a legjobban érdekel.
Mára az ötszáz főt közelíti a kórustagok száma. Nem lehet mindig egyszerű egy ekkora közösséget összetartani…
Szerencsére organikus volt a növekedés, bár így is akadtak kritikus pontok. Volt például egy év, amikor olyan sok új kórustag érkezett, hogy a régiek úgy érezték, már egy teljesen új közeg veszi őket körül. Néhányan ki is szálltak, aztán később visszajöttek. Fontos, hogy ezekre a helyzetekre időben reagáljunk, legyen szó akár egy kórusról, akár bármilyen más közösségről. Egy dinamikusan működő csoporttól nem várható el, hogy néha ne üssék fel a fejüket különböző nehézségek, ez természetes. De ha észrevesszük, hogy valami nem működik jól, reagálnunk kell a helyzetre, meg kell próbálnunk megoldalni azt. Még az sem baj, ha elsőre esetleg nem találjuk meg a legjobb megoldást – akkor próbálkoznunk kell tovább. Ritkán kedvetlenedek el, ha nem sikerül valami, inkább megpróbálom máshogy – talán ez a titok. A Csíkszerda esetében végül az jelentette a megoldást, hogy a kezdeti szerdai próbanap mellé behoztunk még egy hétfői alkalmat, és az újak akkor énekeltek. Később aztán ezeket a kereteket is kinőttük, alakult egy harmadik kórus is, csütörtökön, és úgy tűnik, ez így már elég mozgásteret ad a tagoknak, az újak és a régiek egyformán jól érzik magukat.
A Csíkszerda összeforrt a neveddel. Mi tesz valakit alkalmassá arra, hogy egy ekkora közösség katalizátora legyen?
A középsikolában vettem észre először, hogy van érzékem ahhoz, hogy átlendítsem az embereket a közös éneklés felé vezető holtpontokon. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumba jártam, az osztálytársaim között számos jobb zenész, jobb zeneszerző akadt, mint én, de valahogy mégis úgy alakult, hogy a közös énekléseket, zenéléseket én fogtam össze. A legfontosabb talán az, hogy higgyünk abban, amit csinálunk, higgyük el, hogy értékes, hogy van tere, még akkor is, ha a világ esetleg éppen nem is abba az irányba halad.
Biztosan van valamennyi közöm nekem is a Csíkszerda dinamizmusához, de valójában az az erő, amit a kórus képvisel, az nem az én erőm, hanem azé az ötszáz lelkes és önzetlen emberé. Az én helyzetem a kórusban nagyon egyszerű: szeretem, amit csinálok, és csak azzal foglalkozom, ami valóban érdekel. Nem vállalok részt olyan feladatokban, amelyeket nem élvezek, és erre buzdítom a kórustagokat is. Soha senkit nem kérek például arra, hogy jöjjön próbára – jöjjön akkor, ha valóban kedve van. Mivel sokan vagyunk, minden feladat – legyen az akár a Kórusok Éjszakájának megszervezése, akár a kórus napi szintű koordinálása – olyan gazdára talált, aki valóban örömmel foglalkozik vele.
Ez a közösség hétről hétre megerősít abban, hogy a Csíkszerda a legjobb dolog, ami az eddigi életemben történt velem, és nem csak szakmai értelemben: csodálatos emberek egytől egyig, akik értékes részei a társadalomnak, és jobb hely tőlük a világ.
Vox humana: Csíkszerda, ahol a hang mindenkié
Magyarország legnagyobb közösségi kórusa 2009-ben alakult Tóth Árpád karnagy vezetésével. Nevüket a – kezdetben még csak – szerdai próbanapról és emblematikus csíkos fellépőruháikról kapták. A kórus mára közel 500 tagot számlál, a három alkórus mellett (Csíkszerda, Csíkhétfő, Csíkcsütörtök) van zenekari és gyerekkórustagozata is. Évente egyszer, ősszel fogadnak új tagokat, ám sem a szép hang, sem a jó hallás nem alapfeltétel. Egy dolog nagyon fontos: az éneklés szeretete. Minden fellépésük különleges és megismételhetetlen.
Nem véletlen, hogy a kórus rajongótábora is egyre népesebb: őket a koncertek mellett időről időre különböző flashmobokkal is meglepik a csíkszerdások – rögtönöztek már fellépést a négyes metrón, de énekeltek a bazilika előtt a tűzcsapra szerelt ivókútról, vagy épp a Margitszigeten egy közösségi biciklipumpáról. Mindemellett évente megrendezik Magyarország legnépszerűbb rendszeres kórusfesztiválját, a Kórusok Éjszakáját.
Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2018 őszén.
