Mosolyog a szeme, az egész lénye derűt sugároz, és bizonyosságot, hogy tudja, ki ő, és hol a helye, mi a dolga a világban. Művész, feleség, édesanya, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Tenki Rékával beszélgettem.

Nagyon fiatalon találkoztál a színház világával.

Gyerekként a szerves részem lett ez a közeg, a mai napig ez az, amit a legjobban értek, ahol a legnagyobb biztonságban érzem magam. Édesapám fővilágosító volt a debreceni színházban. Hatan nőttek fel testvérek, gyerekként állandóan kisfilmeket forgattak egymásról, szórakozásból, hármukat menthetetlenül beszippantotta a művészet világa. A nagybátyám ügyelő volt Debrecenben, a nagynéném pedig az Operaház fodrászaként ment nyugdíjba. Már kisgyerekként sokat ücsörögtem apám mellett a fénypultnál, később iskolásként is beszaladtam hozzá suli vagy különóra után, ha még dolgoznia kellett, megvártam, megírtam a leckét, beszélgettünk... Közben pedig felfedeztem a színházat, megtanultam a szabályait, kiismertem a működését: tudtam, mikor kell csendben maradni, melyik ajtó hova nyílik, hová állhatok a takarásban, hogy ne legyek útban, de láthassam az előadást, melyik hátsó ajtón jutok fel leghamarabb az apukámhoz a világosítótárba.

Anyukám ugyan nem szakmabeli, a debreceni vérellátóban dolgozik, de nagyon érzékeny a művészetekre, a húgommal neki köszönhetjük az irodalom iránti érdeklődésünket, rengeteg verset olvasott, tanított nekünk. A művészetszeretetét még a munkájába is belecsempészi: legutóbb például képzőművészeti kiállítással egybekötöttt véradást szervezett. Apu megmutatta, mi a színház, anyu pedig elmagyarázta, mit is láttunk ott. A húgom, Dalma is színésznő lett; nagyon büszke vagyok rá, a tehetségére, arra, ahogy keresi a saját útját.

A szüleid közelről ismerték a színház világát. Nem féltettek?

Mindig arra biztattak, hogy ha úgy érzem, kíváncsi vagyok valamire, vágjak bele, járjak a végére. Bíztak bennem, tudták, hogy szófogadó vagyok, két lábbal a földön állok, nem féltek attól, hogy rossz irányba sodródom. Én pedig tudtam, hogy akármi is történjen velem, rájuk mindig számíthatok. A főiskolát is azért voltam képes végigcsinálni, mert tudtam, hogy van egy hely, ahol engem szeretnek, ahová hazavárnak. Nehéz évek azok, tele feszültséggel: bekerülünk – szinte még gyerekként – egy izgalmas, zárt világba, ahol napról napra újra kell építeni magunkat, a személyiségünk legkülönbözőbb oldalaival kell szembenéznünk. Rengeteget segített a tudat, hogy ők ott vannak nekem, akár jó vagyok, akár rossz, mindig fogják a kezem. A mai napig azért vagyok képes teljesíteni a szakmámban, mert erős és elfogadó hátország van mögöttem: a kislányom, a férjem, a szüleim, a testvérem, a barátnőim. Ők tartanak meg.

Fotó: Gyarmati Lili

 Mi a legfontosabb, amit otthonról hozol?

A saját magammal való őszinteség: hogy tisztában kell lennem azzal, ki vagyok. Teljesen mindegy, mik a határaim, azt kell tudnom, hogy ott, közöttük, ki vagyok én, és mi tesz boldoggá. Megtanítottak arra, hogy ne mások által akarjak válni valakivé, ne mások hatásaiból és elvárásaiból próbáljam felépíteni magam, hanem észrevegyem, mi mozgat, mi érdekel engem valójában. Higgyek magamban, és bízzak abban, hogy én tudom a legjobban, mi a jó nekem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne fontos mások véleménye: szakmai kérdésekben például a férjem, Sanyi a legtisztább tükör a számomra. Sokat tanulok tőle. Ő mindent lát. Mindig elmondja, mit gondol a játékomról, és az a pusztító igazság, hogy mindig jól látja, hogy mi van bennem, mi van a játékom mögött. Nagy szerencse, ha az ember olyan társat talál, akibe nemcsak szerelmes, de minden téren egy nyelvet beszélnek. Mi nemcsak ismerjük, érezzük is egymást. Még soha nem játszottunk együtt egy színpadon, de nagy ajándék volna, ha egyszer lehetne egy közös előadásunk.

A főiskola óta az ország legnagyobb színházi műhelyeiben játszottál. Előbb a Katona, majd a Nemzeti, most pedig az Örkény Színház társulatának tagja vagy. Sosem riasztott a mély víz?

A Katonában nagyon erős alapokat kaptam, a mai napig azokból táplálkozom: rengeteget tanultam a szakma iránti alázatról és a munkához való hozzáállásról. A főiskolán Zsámbéki Gábor, a színház akkori igazgatója volt az egyik osztályfőnököm, már a gyakorlatomat is ebben a hihetetlenül profi műhelyben töltöttem. Hálás vagyok, hogy ezektől a kollégáktól tanulhattam, hogy kezdő színésznőként együtt dolgozhattam Ascher Tamással, Máté Gáborral, Gothár Péterrel. Nagyon inspiráló, amikor ilyen alkotók vesznek körül, ha hozzájuk kell felzárkózni. Persze, az elején nagyon kellett tepernem, hogy valamelyest a nyomukba érhessek, hogy elfogadjanak, hogy úgy érezzem, van értelme annak, hogy én is ott vagyok.

Mindig jó, ha magasan van a léc. Félelmetes ugyan, amikor meg kell ugrani, de már nekifutni önmagában bátorság, és valójában mindegy, utána hány pontra értékelik a pontozók az ugrásomat. Szeretem, ha ki kell zökkennem a komfortzónámból. Alföldi Róbert is azonnal mély vízbe dobott a Nemzetiben: Kulka Jánossal, Udvaros Dorottyával, Básti Julival játszhattam együtt. Nem amiatt volt bennem nagy a félsz, hogy én milyen leszek az előadásban, azért dolgoztam inkább, hogy méltó partnerük legyek. Fontos, hogy a próbákon megszülessen egy közös nyelv, amely végigkíséri aztán az előadásokat. Minden ott dől el: ha a próbafolyamat során nem próbálunk ki mindent, nem járunk be minden lehetséges utat, az előadáson már nincs rá lehetőség. Ez sokszor azzal jár, hogy fel kell vállalnom azt is, hogy rossz vagyok, el kell indulni olyan ösvényen is, amely zsákutcába visz. De ilyenkor menni kell tovább, előre, és hinni abban, hogy megtaláljuk azt, amit keresünk. Szerencsém van, mert az Örkényben ismét egy fantasztikus társulat tagja lehetek. Nemrég fejeződött be Molnár Ferenc komédiája, A hattyú próbafolyamata. Március 24-én mutattuk be az előadást, Polgár Csaba rendezésében, akit generációja egyik legtehetségesebb rendezőjének gondolok. Elképesztő, mennyire figyel, mennyire érzi a színészeket. Minden próbán tanultam valami fontosat.

Szeretnék úgy élni, úgy dolgozni, hogy közben jól érezzem magam a bőrömben. Hosszú út volt, amíg eljutottam idáig, de már nem akarok mindenkinek tetszeni. Sokáig azt gondoltam, akkor leszek jó színésznő, ha a közönség, a sajtó kérdés nélkül egyetért abban, hogy igen, a Tenki Réka tehetséges. De ilyen nincs, a világ nem így működik, mindig lesz olyan, akinek nem vagyok az esete. És ez nem baj.

Fotó: Gyarmati Lili

Kislányod születése után emberpróbáló előadással tértél vissza a színpadra. A Péterfy-Novák Éva Egyasszony című önéletrajzi könyve nyomán készült monodráma erős tabukat feszeget. Azonnal egyértelmű volt, hogy igent mondasz a szerepre?

Az Egyasszony éppen akkor talált meg, amikor a kislányom egyéves lett, és úgy döntöttem, újra dolgozni szeretnék. Orlai Tibor színházi producert kerestem meg először, ő pedig felajánlotta ezt a darabot. Nemcsak azért volt nagy kihívás, mert végig teljesen egyedül vagyok a színpadon: a téma is nagyon nehéz, különösen úgy, hogy épp frissen tapasztaltam meg, milyen érzés anyává válni, milyen felelősnek lenni egy gyerekért. Amikor Tibor átküldte a szövegkönyvet, éppen Csehországba utaztunk Sanyival három napra, végre kettesben. Álltunk valahol a dugóban, én pedig úgy éreztem, fel szeretném olvasni neki ezt a szöveget, mert el kell döntenem, elvállaljam-e a szerepet. Utálja, amikor felolvasok, ezért megmondtam neki, bármikor félbeszakíthat. Onnan tudtam, hogy tetszik neki, hogy nem szólt közbe. Kétszer is megkérdeztem, hogy abbahagyjam-e. Azt válaszolta, ne kérdezgessem, csak olvassak tovább. Amikor befejeztem, kért tíz perc gondolkodási időt, majd azt mondta, ez az én történetem. Így éreztem én is. A próbafolyamat alatt volt, hogy elbizonytalanodtam, kell-e ez nekem, de nagyon el akartam mondani ezt a történetet. Erős volt bennem a hit, hogy én erről nemcsak beszélni akarok, de közvetíteni is tudom. Pedig soha nem kellett még csak hasonló tragédiával sem megküzdenem.

Mi fogott meg benne a leginkább?

Hiszek azokban az emberekben, akik felül tudnak kerekedni egy problémán, talpra tudnak állni, sőt, akár még erőt is tudnak belőle meríteni. Péterfy-Novák Éva ilyen. Sokan egy ilyen tragédia súlya alatt, amit ő végigélt, kettétörnek: alkoholisták, kábítószerfüggők, öngyilkosok lesznek. Ő azonban nemcsak emberfeletti erővel verekedte ki magát abból, amit rá mért az élet, de mindezt, az összes nehézséggel együtt, nyíltan, tabuk nélkül felvállalta. Sőt, mi több, hatalmas életigenléssel meséli el a saját, és a felgyorsított szülés miatt fogyatékkal született gyermeke sorsát. Sokat tanulhatunk tőle, a története fényében átértékelődik a saját életünk, megmutatja, hogy mindenből fel lehet állni, mindennel meg lehet tanulni együtt élni, és soha nem szabad feladni. Megkérdeztem egyszer Évát, honnan volt ennyi ereje. Azt válaszolta: „Ott volt két gyerek, akiket fel kellett nevelnem. Nem tehettem meg, hogy rosszul vagyok.” A kislányom születése előtt nem értettem volna őt ennyire pontosan, anyaként viszont napról napra megtapasztalom, hogy a kislányom számára én vagyok az élet legfontosabb tartópillére. Ott kell állnom, mint egy oszlop. 

Nagyon fontos, hogy a nők bízzanak magukban, engedjenek el bizonyos terheket, és merjenek önmagukért is létezni, mert akkor tudnak csak igazán erős oszloppá válni. Merjék felvállalni, hogy mire van szükségük. Hogy például szeretnének elmenni moziba. Csak úgy tudnak vigyázni a családjukra, a párkapcsolatukra, a gyermekeikre, ha közben magukra is vigyáznak. Nem értem azokat, akik azt mondják, nyolc éve nem töltöttek értékes időt a férjükkel kettesben. Miért nem? Ha nincs nagymama, aki vigyázzon a gyerekekre, egy barát, egy szomszédasszony csak akad, akiben megbíznak. Persze én sem tudom a tökéletes receptet, de abban biztos vagyok, rengeteget számít, megtanuljuk-e megélni, értékelni és megragadni a pillanatokat. Nem szabad belesüppednünk a zárójelekbe.

Száznál is többször játszottad a darabot. Mi a benyomásod, mit visz el belőle a közönség?

Mindig nagy csend van a nézőtéren, van, hogy nem is tapsolnak az emberek. Többen lettek már rosszul, volt, hogy félbe kellett szakítanunk az előadást, hogy a mentő elvigyen valakit. Rémisztő, de szinte minden ötödik nézővel történt valami hasonló, mint Évával. Volt, hogy megijedtem, valóban jó-e, ha erről beszélünk, aztán rájöttem, egy ilyen előadás rengeteget segíthet a traumák feldolgozásában. Volt olyan, hogy egy család megvárt előadás után, hogy elmesélhesse, ők szinte szóról szóra ugyanezen mentek keresztül. Az Egyasszony története egy olyan problémáról mesél, amelynek kapcsán mindenki átértékeli a maga aktuális gondjait. Mert amikor például benne vagyunk egy építkezésben, idegőrlő lehet, ha hetekig áll a munka, mert nem találjuk a megfelelő téglát, amely aztán vagy meg sem érkezik, vagy rossz a színe, vagy a fele eltörött. Egy ilyen történet azonban segít hátrébb lépni kicsit, objektívebben nézhetjük a saját életünket, és általában rájövünk, nincs is akkora baj.

Jó dolog elmesélni ilyen sorsokat. Minden előadás után úgy érzem, hogy valami valóban nagyon fontos dolognak lehettem a részese. Nehéz ez a mi szakmánkban: a színészet megfoghatatlan dolog, hiába játszom három órát 400 ember előtt, másnap már nincs rá bizonyíték. Egy időben állandóan kötöttem, mert úgy éreztem, megbolondulok, hogy semmi kézzelfogható eredménye nincs a munkámnak. A film kapcsán egy fokkal jobb a helyzet, ott legalább van egy kópia.

Fotó: Gyarmati Lili

Az elmúlt években két közönségsikerben is szerepeltél, Enyedi Ildikó Oscar-jelölt filmjében, a Testről és lélekrőlben, illetve a Kondor Vilmos népszerű regényéből készült Budapest Noirban. A European Film Promotion tavaly év végén beválasztott Európa 10 legígéretesebb filmes tehetsége közé. Mit jelent ez az elismerés?

Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy kiválasztottak, és én is a Shooting Stars program egyik résztvevője lehetek. Óriási megtiszteltetés, de közben nagy kihívás is. Februárban négy napra Berlinbe utaztam, be kellett mutatkoznom szinte az egész nemzetközi filmszakmának. Volt egy hatalmas terem, tíz asztallal, asztalonként 10-15 producer és castingmenedzser, szerte Európából, nekem pedig 10 percem volt, hogy elmondjam nekik, ki vagyok, mik a céljaim, és mi tesz alkalmassá arra, hogy lehetőséget szavazzanak nekem egy filmben az országukban. Több százszor meséltem el, ki is az a Tenki Réka. Nehéz helyzetek ezek, ráadásul Magyarországon nem is igen van hagyománya annak, hogyan képviseljük színészként az érdekeinket. A program résztvevői közül egyedül én voltam az, aki egyetlen menedzserrel utazott Berlinbe, csak Balogh Máté kísért el. A többiekkel egy egész stáb érkezett: sajtós, európai ügynök, menedzser... Számukra már az is furcsa volt, hogy én színházban is játszom. Európában máshol ez nem divat: vagy színházi színész valaki, vagy filmes, kevés az átjárás. Ezzel együtt hatalmas élmény volt, és nagy lehetőség volna, ha valaki bennem látná a következő története főszereplőjét. Ez egy egészen más életforma, amihez nagy megtiszteltetés lenne csatlakozni, de közben ijesztő is kicsit, mert teljes életmódváltást kíván.

Tudatosan tervezed az életet, vagy inkább sodródsz?

Szeretek nyitott lenni a világra, de mióta a kislányom megszületett, több mindenben vagyok tudatos. Például abban, hogy hány új bemutatót vállalok egy évben, hány estét játszom egy hónapban. Fontos, hogy otthon is legyek. Nem akarom, hogy ha a gyerekemnek szüksége lesz rám, ha meg akar osztani majd velem valami fontosat, én ne legyek ott. Neki tudnia kell, hogy attól, hogy ilyen különös, keszekusza munkám van, bármit is szeretne mondani nekem, én mindig ott leszek, hogy meghallgassam.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2018 tavaszán.