Mindig ismerős, közeli. Természetes és közvetlen. Minden szerepével új inspirációt nyújt: alakításaiban önmagunkra, saját kérdéseinkre ismernünk, akár csábos varázslónőt játszik, akár öntudatára ébredő, modern nőt alakít. 

A Nóra – Karácsony Helmeréknél című előadás címszerepéért számos szakmai díjat kapott, miközben az elmúlt évek egyik legemblematikusabb magyar televíziós sorozatában, az Aranyéletben nyújtott alakításáért is neki ítélték a legjobb színésznő díját.

Ónodi Eszterrel néhány nappal a Katona József Színház legújabb bemutatója, az Ithaka után beszélgettünk. 

Különös utazásra hívjátok a nézőt az Ithakában, ebben a 21. századira hangszerelt Odüsszeusz-történetben... 

Már a bemutató óta eltelt rövid idő alatt is nagyon különböző vélemények jutottak el hozzám az előadásról: van, aki úgy gondolja, túlságosan is a mai ízlés szerint való, mások szerint viszont Homéroszt ma már nem lehet úgy elmesélni, ahogy le van írva, hanem csak így, 21. századi nyelven és formákkal kell megszólalnia, le kell fordítani a mai színházi eszköztárra. Nagy Ervin játssza Odüsszeuszt, mi nyolcan lányok pedig a bolyongását meghatározó nőalakokat. Szokatlan, hogy ennyi női energia van a szípadon: más az egyensúly, mint amit a korábbi filmes vagy színházi munkáimnál tapasztaltam. Ráadásul az előadás rendezője is nő. Székely Krisztával másodszor dolgozunk együtt: végtelenül tehetséges, biztos kezű fiatal rendező. A Nóra – Karácsony Helmeréknél volt az első közös munkánk, amely minden szempontból más előadás: hangulatát, formáját, problematikáját tekintve is.

A Nórát 2016 decemberében mutattátok be, és rövid időn belül nemcsak közönségsiker lett, de a szakma is számos díjjal elismerte. Számítottatok ilyen fogadtatásra?

Bátor vállalás volt, hogy Nóra szerepét, aki az eredeti Ibsen-drámában egy huszonéves, fiatal lány, rám, egy negyvenes nőre osztották. Bevallom, még a bemutató után sem gondoltam, hogy ennyire sikeres lesz az előadás. Színésznőként persze az is nagyon jólesik, hogy a szakma ilyen elismeréssel fogadta – különösen, mivel sok színházi díjat még nem kaptam a pályafutásom alatt –, de az igazi boldogság talán mégis inkább az, hogy a közönséget is megfogta benne valami. Van a Katonában egy hagyomány: az évad végén a sikerdarabokat nagyobb szériaszámban játsszuk, hogy azok is megnézhessék, akik nem jutottak el év közben, vagy nem kaptak rá jegyet. Dacára annak, hogy ez egy karácsonyi történet, minden alkalommal tele volt a nézőtér a nyári melegben is, a széksorok mellett is álltak az emberek. Akkor érteztem meg igazán, hogy ez az előadás nemcsak nekünk fontos, akik létrehoztuk. 

Ibsen darabja a 19. század végén egyfajta kiáltvány volt, ami merészen nyúlt egy akkoriban igen kényes témához. Mennyiben érvényes ma, 150 évvel később ez az üzenet?

Az egész a hangsúlyok kérdése. 1879-ben, a darab ősbemutatójának idején, a női egyenjogúság és önállóság kérdése volt a középpontban. Elhagyhatja-e egy nő a családját? Képes-e rá, hogy más utat járjon, mint amit a társadalom számára kijelölt? Ma már nem lepődünk meg azon, ha egy nő kilép a nem működő házasságból, így egyértelműen nekünk is máshová kellett helyeznünk a fókuszt. Azt szerettük volna megmutatni Nóra történetén keresztül, mit tehet a hazugság a családdal, és milyen az, amikor az egyszer csak napvilágra kerül, és mindent magával sodor. Milyen felismeréseket szül, milyen szembenézésekre késztet? Milyen súlya van annak, amikor az ember hangosan kimondja: 14 éve együtt élek egy idegen emberrel, és három gyerekem van tőle. Amikor elhangzik ez a mondat, mindig nagy sóhajok szakadnak fel a nézőtérről. Szerintem fontos és felkavaró előadás, engem is megérint, akárhányszor csak játszom.

Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

Hová helyeznéd Nóra szerepét a pályafutásodban?

Mindenképpen a legfontosabb színházi szerepeim egyike. Több mint húsz éve játszom a Katonában, nagyon sok jó előadásban szerepeltem, de talán egy kezemen meg tudom számolni, hány volt közöttük olyan, amit úgy vittem a vállamon, mint ahogy a Nórát viszem. Aminek ekkora súlya volt. Ez gyönyörű kihívás és hatalmas felelősség: ha egy este éppen nem vagyok formában, akkor az egész előadás nem megy úgy, ahogy kellene, hiába zseniálisak a partnereim. Nóra van középen, róla szól a történet. Impulzív, nagy ívű szerep, rengeteg színét meg tudom mutatni ennek a nőnek abban a másfél órában, aki egészen más ember az előadás végén, mint az elején. 

Mielőtt megszületett ez az előadás, egy ideje már mondogatták a barátaim, hogy ennyi Katonában töltött év után kellene már játszanom egy olyan szerepet, ahol az előadás végén én állok középen a színpadon, én hajolok meg utoljára. Ez nem túl gyakran történt meg velem az eddigi pályafutásom során. Sok olyan évad volt a színházban, amelyben minden előadás, minden próbafolyamat egyfajta nagyon magas színvonalú csapatépítő tréning volt, amiben mindenki a lehető legtöbbet hozta ki magából, de nem volt olyan kiemelt szerep, amely önmagában végigszántotta volna a nézőteret. A Koccanásban például hiába voltam ugyanúgy végig a színpadon, mint most a Nórában, a szerep mégsem volt olyan emlékezetes, nem hagyott olyan mély nyomot, hogy ha valaki majd évek múltán végiggondolja a színházi pályafutásomat, egyáltalán megemlítse. Megesik néha az is, hogy hiába jó egy előadás, csak a legelvetemültebb katonásokhoz jut el. A Nóra ebben a tekintetben is fontos: átütött egy határvonalat, nemcsak a Katona-rajongók emlékeznek majd rá, szélesebb rétegeket is megszólított.

Szinte Nórával egy időben megtalált egy másik főszerep is, Jankáé, az HBO tévésorozatában, az Aranyéletben.

Régóta szerettem volna már egy HBO-produkcióban dolgozni: részt vettem a Társas játék és a Terápia castingjain is, de végül akkor nem engem választottak. Úgy gondoltam, teszek egy utolsó probát az Aranyélettel. Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam Janka szerepét, de még akkor sem tudtam szinte semmit a sorozat koncepciójáról. A castingokon csupán néhány jelenettel találkoztam, mindenki csak körvonalakban beszélt, még a műfajt sem tudtam belőni. Szatíra lesz? Krimi? Szociodráma? Vagy egy újabb Rém rendes család? Néhány héttel később megkaptam a forgatóköny első nyolc könyvét. Emlékszem, éppen Pécsre indultunk vendégjátékra a színházzal, én pedig – aki nem tudok autóban olvasni – még a benzinkúton sem szálltam ki a többiekkel a buszból, annyira vitt magával a történet. Odafelé elolvastam az első négy könyvet, visszafele a második négyet. Nem bírtam letenni, rágtam a körmöm, hogy mi lesz a következő fordulat.

Janka finoman szólva is ellentmondásos karakter, merőben más, mint amilyenekben korábban láthattunk.

Szeretem az olyan feladatokat, amelyek kivisznek a komfortzónámból, amelyek távoliak, szélsőségesek: Jankáé is ilyen. Szükség van ezekre, hogy ne legyek modoros, ne rutinból dolgozzak, ne megszokásból játsszak, és szerencsére újra és újra meg is találnak az ilyen szerepek. Talán emiatt nem féltem sosem a beskatulyázástól. Ha esetleg úgy éreztem, zsinórban háromszor egymás után hasonló szerepet kell eljátszanom, én magam kerestem meg, hogy tudom őket megkülönböztetni egymástól. A legnagyobb kihívás számomra ebben a szerepben, hogy a karakter semmiképp ne ragadjon le az egysíkú, kiszámítható, klasszikus mesejátékbeli gonoszok szintjén. Az volt a feladatom, ahogy ahol csak lehet, árnyaljam Janka személyiségét. Persze, továbbra is sok az olyan kommentelő, aki meg tudná őt fojtani egy kanál vízben, de szerintem ez a nő ennél sokkal összetettebb figura.

Fotó: HBO

Mitől izgalmas ez a karakter?

Nagyon erős és karizmatikus, van valami megkerülhetetlen tehetsége az élethez. Olyan, mint a macska; bárhonnan leesik, mindig a talpára érkezik. Tud a pillanatra reagálni, vág az esze, mint a borotva, soha nem adja fel – noha az eszközei néha megkérdőjelezhetők. Hihetetlen életöszön van benne, önmagát és a családját bármilyen mélyről kirángatja, ha a hajánál fogva is. Bízom benne, hogy meglepi majd a nézőket az ősszel induló harmadik évadban is. Az egyik szemem sír, a másik nevet, hogy ezzel az évaddal elköszönünk a nézőktől, de közben abban is biztosak vagyunk, ez az a pont, ahol méltón be lehet fejezni ezt a sorozatot. Remélem, megtalál még valami hasonló lehetőség. A mi szakmánkba bele van kódolva egyfajta bizonytalanság, lehet, hogy újabb húsz évet kell várnom, mire szembejön velem egy újabb Nóra vagy Janka. Sajnálnám, mert tele vagyok energiákkal.

Főiskolásként a film vagy színház vonzott jobban?

Az első években egyáltalán nem forgattam, miközben mindenki más főiskolás vizsgafilmekben játszott körülöttem, nem is készültem filmes pályafutásra: azt gondoltam, azért nem foglalkoztatnak a pályakezdő rendezők, mert nem vagyok elég izgalmas számukra. Harmadéves voltam, amikor forgatni kezdtek velem már pályán lévő, neves rendezők, és szerencsére azóta is számol velem a filmes szakma. Mindkét műfajnak megvan a maga szépsége. A film fennmarad, megőrzi az arcom az utókornak, ugyanakkor a felvételek után semmilyen kapcsolatom nincs már az anyaggal, a rendező dolgozik vele még hosszú hónapokat, az ő szeme alakítja ki a végeredményt. A színházban, noha jóval illékonyabb műfaj a filmnél, sokkal több lehetőségem van arra, hogy közvetlenül hassak az emberekre.

Már főiskolásként a Katona József Színház színpadán találtad magát, amely akkor is az ország egyik vezető színháza volt. Nem ijedtél meg?

Ijesztő volt, de közben nagyon izgalmas is. Az első szerepem a Szeget szeggel női főszerepe volt: egy apácanövendéké, akit megzsarol az uralkodó. Utóbbit Benedek Miklós játszotta, aki a főiskolán a párhuzamos osztály osztályfőnöke volt. Teljesen skizofrén állapot volt: az egyik nap ráköszöntem a Vas utcában, hogy „Jó napot, Tanár Úr!”, a másikon pedig együtt játszottunk a színpadon. 1996-ban kerültem a Katonába, még abban az évben két nagy szerepre is beugrottam, már futó darabokba. Közben forgatni kezdtem játékfilmekben is. Nagyon intenzív időszak volt.

Mit tanított a Katona a színházról?

A munka tiszteletét, alázatot, hogy merjek kérdéseket feltenni, tudjak jól próbálni, hogy folyamatosan nyitott legyek a rendezők felé. Nem szabad megelégedni azzal, ami első körben jónak, működőképesnek tűnik, kell hogy legyen egy saját belső igény arra, hogy ne ragadjak le az első megoldásnál, hogy a legtökéletesebben, legkoncentráltabban csináljam a dolgomat. Sokféle ember megfordult a Katonában az elmúlt húsz évben, mindenki saját koncepcióval érkezik, más világokkal, más értékrendekkel, amelyekhez meg kell tanulni jól, okosan és kíváncsian viszonyulni. Nagyon magas színvonalú emberekkel dolgozhatok, dolgozhattam együtt színésznőként ebben a színházban, és ezt a színvonalat próbálom máshol is megteremteni magam körül.

Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

A Színművészeti Főiskola előtt jártál az ELTE angol szakára is. Miért a vargabetű?

Visszatekintve már látom, sok jele volt annak, hogy én való vagyok erre a pályára, de sokáig nem voltam benne biztos, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy ezt az álmomat komolyan vegyem. 20 évesen próbáltam meg először a felvételit, elsőre nem is sikerült. Még azon a nyáron beiratkoztam viszont Ascher Tamás zalaszentgróti színjátszótáborába, ami fantasztikus élmény volt, és egyszer és mindenkorra megszüntette bennem a kérdőjeleket. Egyértelművé vált, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.

Mit jelent, hogy nem engedted meg magadnak?

Kamaszkoromban a szüleim nagyon óvtak ettől a pályától: mindketten reál beállítottságú emberek, gyakorlatias mérnökök, féltettek, hogy milyen élet vár rám színésznőként. Kamaszkori álomként kezelték a lelkesedésemet, magukat is biztatták: elmúlik. Nem ismerték ezt a világot, az aggodalmuk teljesen érthető volt. Kicsit örültek is, amikor az első próbálkozásra nem vettek fel a főiskolára. Én viszont csak nem nőttem ki az álmomat: elkezdtem a színművészetit, egyre többet láttak színpadon, később filmben, megszokták az új világomat, nagyon büszkék arra, amit csinálok.

Mi az, amit tőlük, otthonról hoztál útravalóul?

Anyukámtól a temperamentumát örököltem, de sok van bennem apám szorongásra hajlamos természetéből is. Megtanítottak rá, hogy az élet minden területén alapos legyek, és tisztességes a munkámban. Az viszont már egy tanulási folyamat része, hogy ehhez társul egyfajta lazaság, rá kellett jönnöm, hogy az alaposság nem lehet egyenlő azzal, hogy görcsölök dolgokon, semmit sem szabad mindenáron akarni, tudni kell elengedni dolgokat. Sokan társítanak a színészettel egyfajta bohémságot, hát én nem vagyok az, kicsit sem. A mindennapokban sem vagyok exhibicionista, a társaságban egészen biztos, hogy nem én leszek az, aki a vicceket meséli. Viszont a poénokon hangosan és önfeledten tudok nevetni. Rejtőzködőbb típusú ember vagyok: ha választhatnék a láthatatlanná tévő süveg és a minden figyelmet magamra irányító reflektor között, a süveget választanám. Sokkal szívesebben nézem és figyelem az embereket, próbálom leolvasni, mi van a mondataik mögött.

Az alapvető mintákat, amelyek alapján felépül az életem, szintén a szüleimtől hozom. Nehezen tudnám például elképzelni, hogy a fiam csonka családban nőjön fel. A szüleim ötvenéves, jókon és rosszakon keresztülívelő házassága lebeg példaként a szemem előtt, amikor családban gondolkodom. Valószínűleg azzal, hogy nem vállaltam második gyermeket, amellett, hogy a szakmánkkal nagyon nehéz összeegyeztetni az anyaságot, szintén az ő mintájukat követem: én is egyke vagyok, a szüleimnek sincsenek testvéreik.

Fiad, Zsigmond 12 éves. Melyik világ csábítja inkább, a művészeté vagy a realitásoké?

Nagyon izgatja az a művészélet, amelyet az édesapjával élünk, most éppen humorista szeretne lenni, de persze ebben az életkorban ez gyorsan változik. Bármilyen pálya mellett dönt is majd, támogatni fogom, arról viszont próbáljuk lebeszélni, hogy már gyerekként belekóstoljon a színház világába. Kevés olyan gyermekszínészről tudunk, aki később, felnőttkorában is megállja a helyét a szakmában, így inkább arra buzdítom, hogy ha valóban úgy dönt, hogy ezzel szeretne foglalkozni, akkor bőven ráér 18 éves korában elköteleződni. Fontos, hogy megértse, hogy ez a szakma sokkal több, mint ismertség és csillogás, és lássa, hogy micsoda kemény munka, mennyi lemondás és alázat van a sikerek mögött. Igyekszem példát mutatni neki abban, hogy ne csak a színét láthassa a dolgoknak, de legyen tisztában a fonákokkal is.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2018 nyarán.