„Kell egy csapat.” „Egyedül nem megy.” Ikonikus filmek emblematikus mondatai. Különleges világok, groteszk és tragikomikus figurák, sok sírás, sok nevetés. Emberi történetek összetartozásról, elfogadásról és útkeresésről, a magyar történelem útvesztőiben. A 20. századi magyar film megkerülhetetlen alakjával, a Ripacsok, a Szerencsés Dániel és a Régi idők focija rendezőjével, Sándor Pállal beszélgettünk a magyar film hőskoráról, megismételhetetlen pillanatokról, és arról, hogyan lesz valakiből véletlenül filmrendező.

Mi volt az első filmélménye?

Már gyerekkoromban is sok filmet láttam, szerettem moziba járni. Hogy igazán élmény volt-e az első, azt épp nem mondanám, de az első film, amelyre emlékszem, az Uborka, a repülőtér gyöngye volt. Hatéves lehettem, amikor láttam, de a mai napig fel tudok idézni belőle képeket. A felszabadulás után néztük meg egy kis moziban, a Keleti pályaudvarnál. Szovjet háborús film volt, melyben a szovjet katonák papírmaséból építettek egy álcarepülőteret, hogy azt bombázzák inkább a németek az igazi helyett.

Voltak gyökerei a családban a művészetnek?

Nem volt a családomban művész. Tán még az egyik anyai nagybátyám állt hozzá a legközelebb, aki szépen énekelt, kántor volt egy zsinagógában. A szüleim sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy belőlem orvos lesz vagy vasesztergályos. De a mai napig nem tudok egy szöget beverni a falba, valamint ha meglátok egy csepp vért, elájulok.

Emlékszik a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy filmrendező lesz?

Sokáig nem filmrendező akartam én lenni, hanem újságíró. Rákospalotán tanultam, a Dózsa György Gimnáziumban szerkesztettem egy diáklapot – azért ott, mert akkoriban az egy kifejezetten gyenge iskolának számított, ott lehetett a legkönnyebben kettest kapni. Én pedig nem voltam jó tanuló, de remek vezércikkeket írtam a tanulás fontosságáról. Sokan olvasták az írásaimat, vállon veregettek, azt hittem, hogy tudok és szeretek írni. A tanulmányi eredményeimért soha nem kaphattam volna könyvjutalmat az év végén, de a diákújság miatt nekem is ajándékoztak olyan fantasztikus és előremutató regényeket, mint Az acélt megedzik vagy a Távol Moszkvától. Legalább volt mit olvasnom a nyáron. Az ELTE újságírói fakultásán akartam továbbtanulni, de az érettségim évében nem indítottak új osztályt. Ott tébláboltam 18 évesen, egy vacak bizonyítvánnyal, amikor egy ismerősöm azt tanácsolta, legyek filmrendező. Úgyis állandóan moziba járok, ráadásul az is legalább olyan link pálya, mint az újságíróé. Fogalmam sem volt arról, mit csinál egy filmrendező, de megtetszett az ötlet. Egy júliusi napon fogtam magam, elmentem a népligeti filmgyárba.

Egyszerűen besétált az utcáról?

Elmondtam a portásnak, hogy filmrendező akarok lenni, aki erre azt felelte, ezt csak a személyzeti osztály vezetője tudja elintézni. Neki is határozottan kijelentettem: én filmrendező akarok lenni. Ő pedig felvett, három műszakba, filmgyári gyakornoknak, 330 forintos kezdő fizetéssel. Remek indulás volt.

Fotó: Gyarmati Lili

Mi volt az első feladata?

A negatívlaborban kezdtem el dolgozni: a rollokban érkező filmnegatívokat kellett szétvágnom, és csapók szerint dobozokba rendeznem. Komoly filmes munka volt, szerettem. Még most is az orromban van az előhívó illata. Később aztán kijárhattam a forgatásokra is. Bekerültem a kulisszák mögé, megismerhettem a szakma legkülönbözőbb területeit. Felbecsülhetetlen tudást szereztem, ami később, rendezőként sokat segített. Megtanultam megérteni a produkciókon dolgozó szakembereket, és ami még fontosabb, megtanultam tisztelni a munkájukat. Ha másodmagammal kell megemelnem egy százkilós lámpát, az egy olyan tapasztalás, ami akkor is bennem él, amikor filmrendezőként én kérem másoktól ugyanezt.

Milyen volt a részesévé válni ennek a világnak?

Egy életre szóló kaland kezdetének éreztem. Akkoriban hatalmas dolognak számított, ha az ember elmondhatta magáról, hogy filmes. Egy nagyon összetartó közösség tagjává váltam, öröm volt, hogy befogadtak, hogy ott lehettem közöttük, hogy megismertem, mi az, hogy muszter, mi az, hogy forgatás. Minden percét imádtam a munkának, azt is, amikor kávét hordtam a színészeknek, vagy éppen a statiszták után rohangáltam. Dolgoztam Bán Frigyessel, valamint Fábri Zoltán és Keleti Márton asszisztenseként. Rengeteget tanultam a szakmáról. Egyszer például futballmeccsre kellett elkísérnem egy híradós operatőrt. Újpest–Vasas-meccs. Szusza Ferencnek volt egy szabadrúgása, 25 méterről, én viszont azt mondtam az operatőrnek, hogy ne induljon el a kamerával, mert úgysem lövi be. Hatalmas gól lett belőle. Egy életre megtanultam, hogy vigyázni kell, mikor mondom a ’tesséket’. Néhány hónap után már ellentmondást nem tűrően úgy éreztem, hogy nekem helyem van ebben a világban, a részévé kell válnom, a film az én sorsom. 1959-ben jelentkeztem a főiskolára is. Most már elárulhatom: híradó, népszerű tudományos és dokumentumfilm osztályba jártam, játékfilmrendezői osztály nem indult abban az évben.

Már fiatalon a korszak legnépszerűbb színészeit és rendezőit figyelhette munka közben. Rajongó természet?

Nagyon tudok rajongani, de nem ebben az értelemben. Rajongok az életért, egy-egy pillanatért, azért, ha egy snitt olyan, amilyennek elképzeltem. Fiatalon rajongtam Bara Margitért, de nemcsak azért, mert tehetséges színésznő, hanem mert gyönyörű nő volt. Rajongtam általában a nőkért. Rendezőasszisztensként például az én feladatom volt, hogy felvezessem a statiszták munkalapjára, hogy ki az, aki extra statiszta, és nyolcvan forintot kap, illetve ki az, aki statiszta, és csak ötvenet. A rajongásomat a szebbik nem felé általában nyolcvanasokkal fejeztem ki… Balhé is lett belőle.

A filmművészetből kik hatottak önre a leginkább?

A francia új hullám és Federico Fellini. Elvarázsolt az a fajta filmkészítési szabadság, amelyet az új hullámosok vezettek be a filmkészítésbe. Azzal, hogy kijelentették és létrehozták, hogy mindent szabad, ami jól áll a filmvásznon – legyen szó akár vágástechnikáról, akár beállításokról –, elszabadították a poklot a filmcsinálásban. Egészen elképesztő, határtalan szabadsággal dolgozó filmrendezők voltak; Truffaut, Godard, Chabrol és a többiek – mindannyian nagy hatással voltak rám. Fellinit imádtam, imádom a mai napig. Az a fajta emberi ízlés, az a fajta közlésmód, kitárulkozás és önirónia, amely a filmjeiben megjelenik, ahogyan ő beszél magáról és a világról, egészen elbűvöl. A 8 és ½ a kedvencem: számos olyan dolog van benne, amit én is átéltem, amik ismerősek a saját életemből is. A szülőkkel, a nőkkel, a feleséggel, a producerekkel való viszony, a pofátlanság, az álmodozás. Újra és újra magamra ismertem, ismerek ebben a filmben. Ez lehet, hogy nagyképűség, de amikor először láttam a 8 és ½-et, különös érzés volt megélni, hogy magamra ismerhettem; a sorsomra, érzelmeimre, emberi kapcsolataimra

Ötven éve, 1967-ben jelent meg az első nagyjátékfilmje, a Bohóc a falon. Milyen tervekkel fogott hozzá a filmkészítéshez?

Tervünk volt – így, többes számban. Volt az életemben egy hirtelen jött, nagyon furcsa, nagyon mély barátság Tóth Zsuzsa forgatókönyvíróval. Ma már sajnos nem él. Kiderült, hogy ő én, én pedig ő vagyok. Úgy tudott forgatókönyvet írni, úgy tudtunk együttműködni, hogy a mai napig nem tudom, a közös filmjeinkben mi ő, és mi vagyok én. Fiatalok voltunk, amikor találkoztunk, én asszisztens voltam, ő pedig berendező. Ültünk a filmgyár egyik produkciós irodájában, és azt mondtuk, hogy az nem lehet, hogy mi filmesek vagyunk, mindjárt húszévesek, és még nem gyújtottunk rá. Filmesek akartunk lenni, igazán, és akkoriban ezzel együtt járt a cigarettázás is. Hát cigarettáztunk. Mindenkinek az a terve, hogy sikeres legyen, hogy szeressék. Már az elején is úgy éreztem, filmrendezőként egy hatalmas tér közepén állok, körülöttem rengeteg ember, engem pedig felengednek egy szószékre, ahonnan beszélhetek hozzájuk, elmondhatom az érzéseimet, a gondolataimat. A világ legszebb foglalkozása az enyém. Sokat kell érezni, néha gondolkodni is, és mindennap tehetségesnek kell lenni, legalábbis kellene. Van abban valami egészen különleges szorongás, amikor kimegyek reggel a forgatásra, ahol vár engem mondjuk tizenöt színész, ebből nyolc főszereplő, és a stáb, és mindannyian elvárják, joggal, hogy mondjam meg a tutit. Mondjam meg, hová álljon a kamera, hogy mit és hogyan vegyünk fel, és ha egy színész kérdez valamit, akkor ne kamuzzak, hanem tudjak valami olyat mondani, ami segíti a karakter megformálásában. Minden pillanat intenzív. Az egyik nap úgy megyek haza, hogy nálam nagyobb filmrendező egyszerűen nem született, a másik nap pedig úgy érzem, hülyeség az egész. Imádom ezt az érzelmi szélsőséget, azt, hogy minden nap egy üvöltő sírás-nevetés.

Rendezőként az összes döntés súlya az ön vállára nehezedik.

Ezzel kapcsolatban van egy legenda Keleti Mártonról. Az újpesti stadionban forgatta az egyik filmjét, 30 színész volt kinn, 3000 statiszta, a technikai stáb, kamerák. Rengeteg ember. A legenda szerint ő a kezdőkör közepén állt, verte a földet a lábával, és azt üvöltötte: „Egyedül vagyok.” Sokáig nem értettem, miért, egészen addig, amíg el nem kezdtem én is filmeket rendezni. Ez egy borzasztó, csodálatos magány. Persze sok embert meghallgatsz, sokakkal beszélgetsz, körülvesznek fantasztikus alkotótársak, mégis egyedül kell mindenben döntened. Megfoghatatlan és mennyei. Az első filmem olyan volt, mintha lenyomták volna a fejem vagy két percre a víz alá, és onnan egy hatalmas levegővétellel lettem filmrendezővé.

Fotó: Gyarmati Lili

Volt olyan sikere, amely meglepő volt?

Ilyen volt a Régi idők focija is. Mándy Iván írt nekem egy novellát, amelyet soha sehol nem jelentetett meg. Ezek szerint, azt hiszem, nem volt jó novella. Tóth Zsuzsával és Bíró Zsuzsa dramaturggal kikopácsoltunk belőle egy forgatókönyvet, Tóth egészen megtanult „mándyul” írni, néha még Mándybb is volt a Mándynál. Szerettem ezt a fajta stílusjátékot, jópofák voltak a gyerekek, akik játszottak a filmben. Meg persze a Garas! Nem gondoltam, hogy ebből kultfilm lesz. Akkoriban még Pécsett tartották a játékfilmszemléket. Jöttünk kifelé a moziból Margitai Ágival és Ragályi Elemérrel, a film operatőrével az egyik legelső vetítés után, nem is vártuk meg, hogy a közönség mit reagál. Egyszer csak azt mondta nagyon szomorúan az Elemér (vagy lehet, hogy az Ági volt?), hogy tudomásul kell vennünk, hogy most mi megbuktunk. Így láttuk és éreztük akkor. Aztán hatalmas siker lett. Hogy mi lesz egy film sorsa, mindig kiszámíthatatlan. Nekünk az a dolgunk, hogy csináljuk, mert csinálni jó, mert csinálni csoda.

Szereti a focit?

Volt a Vasasnak olyan csapata, amelyet nagyon szerettem. Bakó volt a kapus, és most nem is sorolom tovább, pedig tudom. Akárcsak a fociban, a filmcsinálásban is éreznünk kell egymást, pontosan tudnunk kell, mit csinál a másik. Olyan ez, mint amikor egy tengeralattjáró legénysége együtt merül a mélybe: igazi sorsközösség. Ha jól teszem a dolgom, a bőrömön érzem, hogy a stáb szeretettel reagál az adott jelenetre. Filmkészítés közben mintha lehámlana az ember bőre, csupaszon lógnak az idegei, százszorosan érez.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, valami megismételhetetlen, valami különösen fontos dolog született meg a kamera előtt?

Kiemelkedő színészi pillanatoknál éreztem ilyet, például akkor, amikor a Vándorszínészekben Gáspár Sándor és Hegedűs D. Géza állt szemben egymással az egyik jelenetben. Ilyenkor valami tőlem független csoda történik, én csak létrehoztam a helyzetet, ők pedig elszabadultak, mégpedig olyan irányba, amit nem lehet sem leírni, sem instruálni. Garas Dezsőnél, Major Tamásnál, Kern Andrásnál sokszor éreztem ilyesmit. Különösen a Dezsőnél. Mindig kíváncsian várom, mit hoz ki a színészekből egy-egy jelenet. Nem szoktam mindenáron ragaszkodni az elképzeléseimhez. Ha az, amit a színész csinál, jobb, mint amit én hangosan vagy súgva instruáltam neki, akkor az marad. Valakinek kell az a plusz, az az izgalom, amit a forgatás jelent, van, akinek nem. Én igazán csak a forgatáson, a filmkészítés sűrűjében tudom magamnak megfogalmazni, mi is az pontosan, amit akarok. Nem mindenki ilyen. Fábri Zoltán például, akinek az asszisztense voltam, és aki egy óriási rendező volt, már egy héttel korábban mindig pontosan lerajzolta, mit akar látni az adott forgatási napon és hogyan. Nála minden le volt előre kottázva.

Közel egytucatnyi filmen dolgozott együtt Garas Dezsővel. Mi volt az ő titka?

Hát ez titok. A titkok pedig azért titkok, mert titkok. Dezső a jellegzetes fizikumával, az élethez, az emberekhez való egészen különleges viszonyával, a visszafojtottság és hangosság iszonyú szélsőségeivel. Bölcs volt és okos, mindig tudta, mindig érezte, mit szabad és mit nem, úgy a filmen, mint a hangjátékokban vagy a színpadon. Egészen elképesztő érzelemvilágú ember volt, és nagyon szemérmes. Helyenként talán még gátlásos is. És ebből a gátlásos szeméremből építette fel a nyitott harsányságát. Hiányzik a színészete, a barátsága. Nagyon hiányzik.

Legújabb filmje, a Vándorszínészek a színház világába kalauzol. Miről mesél a film?

Sorsokról, emberi kapcsolatokról, szerelmekről, csalódásokról, arról, hogyan élnek, utaznak, játszanak együtt olyan emberek, akikben tán egyedül a szenvedélyük a közös. A színjátszás mániája és az életben maradás. Olyan lények, akik mániákusan szórakoztatni, megríkatni és megnevettetni akarják az embereket. No meg egy rendes kőszínházi színpadról álmodnak.

Ön is kalandozott a színház világában, több előadást is rendezett. Miben volt más a színpad előtt, és nem a kamera mögött állni?

Alapvető különbség, hogy egy színházban a színész és köztem nincs ott a technika, nem tudom kiválasztani, és egymás mögé fűzni a legjobb pillanatokat. Hagynom kell a színészt, meg kell várnom, amíg eltalál a szerephez. Én egy baromi türelmetlen pasi vagyok, ráadásul a film ritmusához vagyok szokva, ami egész más, mint a színházé: ott jön a következő snitt, nincs mese, föl kell venni. A Ragyogj, ragyogj, csillagom!-at rendeztem a Vígszínházban, Kern András és Eszenyi Enikő játszotta a főszerepet. Enci akkoriban jött ki a főiskoláról. Volt egy jelenet, amelyet képtelen volt megoldani. Fontos jelenet volt. Valahogy összeszedtem magamban annyi türelmet, hogy azt mondjam neki: „Encike, ne aggódj, majd meglesz”. Pedig nagyon távol állt tőle… Miközben egy sor másik jelenetben nagyszerű volt. A főpróba előtti próbán aztán úgy megcsinálta, hogy elbőgtem magam. A színházban ez a csoda. Viszont míg egy filmre az utolsó kockáig hatni tudok, a színházban a próbafolyamat végén el kell engednem az előadást. Na, az nekem nehéz. A Vidám Színpadon rendeztem a Szomorú vasárnapot, Seress Rezső életéről, Bodrogi Gyula és Margitai Ági játszotta a főszerepet. (A pincér, a harmadik szereplő természetesen Garas Dezső volt.) Hetvenhat előadást néztem végig a nézőtéren, és majd megbolondultam, hogy nem hajszálpontosan az történik a színpadon, mint ami az én fejemben megszületett. Az egyik jegyszedő a hetvenhatodik előadás után behívott a nézőtérre, és megmutatta a falat ott, ahol előadás közben állni szoktam: ki volt kaparva. Jó mélyen.

Van olyan filmje, amely közelebb áll a szívéhez a többinél?

Változó viszonyban vagyok a filmjeimmel, hol ezt szeretem jobban, hol amazt. Dezső halála óta még összetettebb a dolog. Tudja, elhatároztam, hogy 106 éves koromig fogok élni. Ez idáig rendben is van… De kivel fogok beszélni arról, ami velem, velünk történt az elmúlt évtizedek alatt, ha eltünedeznek mellőlem a szemtanúk az élettársak? Pedig izgalmas kor volt a miénk. A hatvanas-hetvenes években – akárcsak a fociban – a magyar filmben is kialakult egy aranycsapat. Hiszem, hogy a sors bekapcsol néha egy elektromágnest, és a kis fémdarabok egyszerre csak összegyűlnek, tömörülnek. Az az időszak valami ilyesmi lehetett. Rengeteg tehetség, egy kollektív őrület. Ma újra valami hasonlót érzek a kölköknél: megint születőben van valami a filmben, amiért érdemes örülni. Én kaptam annak idején egy váltóbotot. Nekik bátran adom tovább. Örömmel.

Az interjú a Magyar Posta Világunk és Értékeink című magazinjában jelent meg 2017 őszén.