Fiatal. Tehetséges. Impulzív. Zsigeri. Öntörvényű.
Soha nem tanult festeni.
A képeit mégsem lehet nem észrevenni.
Závorszky-Simon Márton festővel beszélgettem...

Milyen gyerek voltál?

Kívülről biztos vidámnak tűntem, eleven voltam és rossz, mégis tele önsajnálattal. Szomorú voltam, elveszettnek éreztem magam, a korombeliekkel sem bandáztam sokat. Szerencsére mindig Budapest külső kerületeiben laktunk, így naphosszat csatangolhattam a város szélén. Megtanultam egyedül lenni saját magammal.

A festészethez elmélyülésre van szükség; arra, hogy az ember elvesszen a saját világában. Ez a fajta befelé figyelés mindig jellemző volt rám: már gyerekként is folyton a saját belső univerzumomba menekültem a külvilág zajai, a konfliktusok elől. Négyévesen „újságot írtam”, aztán a szuperhősök jöttek, kamaszként a Kretén magazin stílusában rajzoltam sokat. Mindig a részem volt, hogy rajzolok. Egyszer láttam valahol egy Kandinszkij reprodukciót a nagymamámmal – ahogy hazaértem, azonnal megpróbáltam valami hasonlót festeni.

Forrás: zavorszky.com

Volt a családodban gyökere a művészetnek?

Igen is, meg nem is. Az anyai nagyapám orgonaművész és zongoratanár volt, apám szerszámgéplakatos apja pedig szabadidejében romantikus vasrózsákat hegesztett. Nagyanyáim szépen rajzoltak: egyiküket felvették a Zsolnay Porcelángyárhoz is porcelánfestőnek, de a családja máshogy döntött, így végül a cipőgyárban dolgozott. A szüleim az élet egészen más területein mozognak.

Te is más irányba indultál az érettségi után…

A gimnáziumban elcsendesedett bennem az alkotás, szinte el is felejtettem, hogy tudok rajzolni. Rengeteget sportoltam, csapatban kétszer lettem magyar evezős bajnok. A sport leföldelte a melankóliámat, a frusztrációimat, a bennem kergetőző feszültségeket. A reál tárgyak voltak a másik nagy szerelem. Mindig is jó voltam belőlük. A családom anyai ága otthonosan mozog a természettudományok világában, középiskolásként Kanadában élő másod-unokatestvéreim tudományos publicisztikáit fordítgattam. Idealista voltam: segíteni akartam a bolygónak, harcolni a környezetszennyezés ellen. 2007-ben környezetmérnöki tanulmányokba kezdtem a Műszaki Egyetemen. Igaz, az idealizmus azóta megkopott, és már a festészetet tekintem hivatásomnak, mégis a mai napig környezetkutatóként dolgozom. Amúgy sok a hasonlóság: a kutatói munkához legalább olyan fokú elmélyültségre van szükség, mint egy kép megfestéséhez.

Mikor kezdtél újra festeni?

Mindig is úgy éreztem, nem beszélek egy nyelvet senkivel. Az egyetemista éveim alatt ez a megnemértettség-érzés diagnosztizálhatóvá vált, a művészet pedig egyfajta terápiaként jelent meg az életemben, ami ajtót mutathat, kifelé a klinikai depresszióból.

Van Gogh életrajzi könyvével kezdődött az egész. 20 évesen bukkantam rá egy barátom könyvespolcán. Sorsszerű találkozás volt: olyan érzékletességgel fogalmazta meg, micsoda boldogság, amikor valaki ki tudja fejezni magát formákkal és színekkel, hogy úgy éreztem, nekem is erre van szükségem. Egy könyv kellett ahhoz, hogy emlékeztessen, tudok rajzolni, hogy képekkel is el tudom mesélni, mi zajlik bennem. Néhány hónappal később jött a vászon, a festék… Olyan érzéseket tudtam általuk kifejezni, amiket szavakkal képtelen voltam, és ez nemcsak megnyugvást adott, de nagyon komoly önismereti munkát indított el bennem.

Mi volt a legelső képed?

Egy kis tájrészlet volt, fák és füvek. A soroksári Tesco mögötti susnyás.

Gyorsan felismertem, hogy a festészet számomra nem csupán terápia, hogy nekem ez megy, hogy ebben én jó vagyok. Már a legelején is nagyon impulzívan dolgoztam. Percek alatt megfestettem egy önarcképet, és tudtam, éreztem, hogy ereje van. Ráéreztem az anyagra, a legnagyobb természetességgel tudtam kifejezni magam, olyan erőket tudtam megmozgatni, amit semmi mással. Sokszor még engem is meglepett, amit a vásznon láttam.

Felszabadító volt találkozni ezzel a lendülettel. Ösztönösen jött az egész, nem voltak tanult mozdulatok, nem voltak szabályok. Egyszerűen fogtam, és felhasználtam az érzéseket, amiket éppen magamban találtam.

Forrás: zavorszky.com

Autodidakta vagy, nem jártál a képzőre. Nem hiányzott egy hasonszőrű közeg?

Azt hiszem, mindenhonnan kilógok: nem tudom, milyen érzés lehet tartozni valahová. Vágyom rá, hogy tartozzak valakikhez, ugyanakkor mostanra megszerettem a magányosságomat is.

A képeimre is csak a legritkább esetben kérek visszajelzéseket. Elég öntörvényű vagyok. Persze, sokan elmondják, mit gondolnak a festményeimről, én pedig örömmel meghallgatom, milyen érzéseket váltanak ki belőlük, de mindez megmarad a kíváncsiság szintjén. Nem kérek tanácsot, nem hallgatok másokra. Néhány éve felvettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületbe, máshol fődíjat, különdíjat nyertem – mindez nagyon megtisztelő, fontos visszajelzés a munkámmal kapcsolatban, de mégis úgy érzem, nincs szükségem visszaigazolásokra ahhoz, hogy tudjam, tehetséges vagyok. Van bennem egy nagyon erős belső tudatosság azzal kapcsolatban, hogy mire vagyok képes, és hogy amit csinálok, az jó. A világ számos dolga megkérdőjeleződött bennem az évek során, de ez sosem.

Van kedvenc saját képed?

Vannak képeim, amiknél azonnal éreztem, hogy rendben vannak, hogy faszák, de volt persze olyan is, amit később már nem láttam jónak, és elpusztítottam, kidobtam vagy lefestettem. Csak azokat hagyom meg, amikkel ki tudok békülni, de nincs kedvenc képem a sajátjaim közül, nincs olyan, amitől ne tudnék megválni. Minden képpel megfestek magamból, és ezáltal feldolgozok, elengedek valamit. A folyamat végtermékéhez már nem ragaszkodom.

Az átélt dolgok inspirálnak, az életem van a vásznakon, hogy mi volt éppen a lelkemben; megmutatják a poklaimat, a küzdelmeimet. Mindig másról mesélnek: ha egymás mellé tesszük őket, kirajzolják az utat, amit máig bejártam. Ott van bennük a korai húszas éveimre jellemző depresszió és sötétség, majd ez átúszik egyfajta kiégettségbe, zordságba, aztán annak az időszaknak a frusztráltsága jelenik meg bennük, amikor hatalmas fájdalmakkal éltem a mindennapokat.

Forrás: zavorszky.com

Mi történt?

Még egyetemistaként egyik napról a másikra sántítani kezdtem. Néhány nappal később már felkelni sem bírtam a fájdalmak miatt, ha muszáj volt, két mankóval tudtam csak járni. Mindenem fájt, a gerincem, a medencém, a keresztcsontom, a lábaim. Orvosról orvosra jártam, de hosszú hónapokig nem volt kézzelfogható magyarázat, csak találgatások. Egy év után végül gerincgyulladással járó autoimmun betegséget diagnosztizáltak. 2013 tavaszán kezdődtek a fájdalmaim, 2015-ben tudtam újra mankó nélkül járni. Nagy élmény volt, amikor újból körbe tudtam sétálni a játszóteret. Ma pedig már futok és bringázok is, újra.

És milyenek a képeid most?

Megint látszik egy átmenet: szelídültek. Egyre több a szín, harmonikusabbak. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a múltam egyre nagyobb részét sikerült már feldolgoznom, illetve annak, hogy odafigyelek magamra, és megpróbálom megérteni, ki vagyok. Sosem értettem azokat a művészeket, akik ki- vagy megtalálnak maguknak egy stílust, és évtizedeken keresztül úgy festenek. Mindig ugyanúgy és ugyanazt. Nekem ebből hiányzik az élet: én csak azt tudom elmesélni a vásznon, ami éppen zajlik bennem, az pedig folyton változik.

Kevesebb nehéz életszakasszal a hátam mögött valószínűleg nem festenék, nem lenne szükségem erre a kifejezésmódra. Így viszont a képeim sokszor sötét dolgokról mesélnek, amik egy életre nyomot hagytak bennem, még akkor is, ha mára megtanultam őket a helyükön kezelni. Ugyanakkor remélem, majd azt is megmutatják, hogy fel lehet állni, ki lehet jönni a legreménytelenebb helyzetekből is.

Mit szeretnél, mit meséljenek rólad tíz év múlva?

Jó lenne egyre több tájképet festeni, misztikusabb képeket, amikben ott van ugyan az emlékezés melankóliája, mégis harmonikusak, mert már nem a primer fájdalomról és a szenvedésről szólnak. Régi-régi belső tájakra utazni, újra gyerekként látni, érezni az erdőket, a mezőket, az eget, a napot. Megtalálni az egykori érzelmeket; magamat a természet igazságában.

Závorszky: Painting Young mother from Závorszky-Simon Márton on Vimeo.